Love beats time II. - szentimentális levélregény

Na akkor. Part II. Lehet, hogy néhány embernek még nem tisztult le a történet, de előbb utóbb biztos le fog. Ez most elég rövidre sikerült, dehát van ilyen. 😀Na de, vágjunk is bele.

-

[…]
1786. Április 29.
Kedves naplóm!
Csodálatos nap volt a mai. Ma ünnepeltük a születésnapom, és egyben azt is, hogy Dani pár nap híján 2 éve van velünk. Ez a két év alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz, mintha tényleg testvérek lennénk. Úgy szeretem őt, mintha valóban a bátyám lenne.
Je l'aime, mais il n'est pas mon frère.*  Igen, már nagyjából tudok franciául beszélni, de sok szót még nem ismerek. But I'm still studying. Because I want to be fluent in French.*
Mellesleg Dani is elkezdett franciául tanulni, és nagyon ügyes. Öröm hallgatni amikor beszél. Hát még amikor zongorázik! Egyszerűen tökéletes, ajakim mindig mosolyra húzódnak, ha hallom, hogy játszik.
"Zongorázol nekem? Légysziiiii." Kérleltem a minap.
"Persze, hugicám." Leült, és azonnal játszani kezdett, én pedig hatalmas mosollyal hallgattam játékát. Nem tudom pontosan, ki írta ezt a darabot, de amilyen beleéléssel ő előadja, az valami csuda.
"Tetszett?"
"Mint mindig. Annyira ügyes vagy." Megöleltem, és apró puszit nyomtam arcára. Arcán enyhe meglepettséggel ölelt vissza.
Fura érzés támadt mellkasomban, amikor félénken egy apró puszit nyomott a fejem búbjára. Eddigi 9 évemben soha nem éreztem még ilyet. Hirtelen kiszakítottam magam öleléséből, és átsiettem a könyvtár másik felében lévő kedvenc helyemre.
"Baj van? Sári, én sajnálom bármit is tettem.."
"Semmi baj Dani. Semmi baj." Hangom remegett, és nagyon furcsán éreztem magam.
"Biztos vagy benne?" Közelebb jött hozzám, én pedig összehúztam magam a széken.
"Én csak.. olyan furán érzem magam."
"Szóljak édesapánknak?" Kék szemeivel aggódóan nézett rám.
"Nem kell, jól vagyok."
De nem voltam. Egész nap kísért a fura érzés, amikor Dani a közelemben volt. Nem tudom mi bajom lehet, de remélem hamar meggyógyulok.

* Szeretem őt, de nem a testvérem. (francia) 

* De tovább tanulom. Mert folyékonyan akarok beszélni franciául. (angol)

[…]
MDCCLXXXVI. IV. XXIX.

A minap volt Sára születésnapja, és pár nap híján két éve vagyok a családnál. Hihetetlen, hogy repül az idő. Ez a két év alatt úgy 'beépültem' a családba, mintha magam is Nádasdy lennék, s nem Kenessey.
Egyébként azóta én is elkezdtem franciául tanulni, ami szerintem elég jól megy. De kevésbé sem annyira, mint a zongorázás. Sára egyszerűen imádja, ha játszom. Nem hibáztatom érte, engem is lenyugtat a hangok lágy csengése.
"Kérlek zongorázz nekeeeem." Kért pár napja.
"Azonnal, hugicám." Válaszoltam mosolyogva, és azonnal játszani kezdtem. Eltűnt a külvilág, csak én voltam, és a billentyűk.
"Tetszett?"
"Természetesen. Mint minden alkalommal." Válaszolta, majd átölelt. A szívem majd kiugrott helyéről, mikor ajakival apró csókot lehelt orcámra. Az idegen érzéstől megszeppenve öleltem át, majd nyomtam apró csókot a feje búbjára. Furcsa érzés futott végig a gerincemen, de Sárival sem volt minden rendben. Hirtelen taszított el magától, teste melegének hiányától kissé fáztam is. Egészen kedvenc helyéig futott. Mindig ott ül és a parkot kémleli, ha vidám. De leginkább akkor, ha szomorú.
"Baj van? Tettem valami rosszat?" Kérdeztem erőtlenül.
"Semmi baj, Dani. Tényleg." Válaszolta, de nem bírt rám nézni. Hangja, sőt, ő maga is remegett, mint a nyárfa levele.
"Biztos?" Kérdeztem aggódva. Tettem felé néhány lépést, mire csak összébb húzta magát székében.
"Én csupán.. olyan. Olyan furán érzem magam."
"Szóljak édesapánknak?"
"Nem szükséges. Jól vagyok."
Hazudott. Én sem voltam jól, nem hogy ő. Ez az érzés nem hagyott szabadulni, végig itt volt egész álló nap, amikor csak a közelében voltam.  Fogalmam sincs mi ütött belénk. Még soha nem éreztem ilyet, és nem tudom, hogy tudnám enyhíteni. A szívem folyton vadul kalapál, és emiatt aludni is alig tudok pár napja. Mihamarabb szabadulni akarok ettől, bármit is kell tennem érte.

Love beats time I. - szentimentális levélregény pls.

Szóval.  Nagy projektbe fogtam bevallom. Ez a történet egy amolyan 'szentimentális levélregény' lenne - mert azokat annyira imádom, hogy nekem is kell egy saját - ami egyszerre két szemszögből futna. Igyekszem majd nem elrontani - ahogy a régi blogjaim mind elrontottam. Nagyjából, ennyi, remélem nagyjából érthető lesz a történet, és kellően korhű is. 
A címe Love beats time, ami nagyjából annyit tesz, hogy A szerelem legyőzi az időt. Valami nagyon frappánsat akartam, de jobb sajna nem jutott eszembe:c Viszont ez rejtélyesen utal a történet fordulataira, amiket nem akarok előre lelőni. Szóval, vágjunk bele..


-

1784. Május 5.

Kedves naplóm!
A mai napom igen furcsa volt. Mielőtt megérkezett volna a tanárom, édesapám magához hivatott. Amint kiértem a csarnokba, megláttam egy velem majdnem egyidős fiút.
"Ő itt Dániel." Szólt édesapám. "Mától ő is velünk fog lakni, itt, Ladányban. Tiszteld úgy, mint bátyádat."
A fiú rám emelte kék szemeit, amik nagyon szépek voltak. Még soha életemben nem láttam ilyen szép kék szemeket.
Gyorsan szoknyám után kaptam, és meghajoltam előtte. "Bátyám.." kedvesen viszonozta a meghajlást, de nem szólt egy szót sem.
"Menjetek a könyvtárba, nemsokára megjön a tanárod, vagyis tanárotok."
Besiettem, ő pedig jött utánam.
"Még be sem mutatkoztam. Nádasdy Sára."Ismét meghajoltam előtte, immár a könyvtárban. "7 éves vagyok, és úgy tűnik mostantól a húgod is." Mosolyogtam.
"Kenessey Dániel." Meghajolt. "Én 10 éves vagyok, és mostantól a bátyád." Mosolygott rám.
"Miért fogsz velünk lakni? Miért nem a szüleiddel?"
"Nos, mert.. a szüleim.. hát tudod, meghaltak.."
"Jézusom, nagyon sajnálom.."
"Semmi gond. Nem tudhattad.. Mellesleg milyen tanár jön majd?"
"Nem tudom. Mindig más jön."
"De mit tanulsz?"
"Sok mindent. Tudok már írni és olvasni, meg számolni is. Tanulok matematikát, irodalmat, illetve angolt, és franciát."
"Miért nem németet?"
"Édesapám jobb szereti a másik két népet. A németeket nem szereti."
"Oh, értem." Ekkor körbenézett. "Azt a zongorát észre se vettem." Mosolyogva felállt, majd leült a zongorához és játszani kezdett. Egy egyszerű darabot játszott, azt viszont gyönyörűen, hiba nélkül.
"Régóta zongorázol?"
"Nagyjából két éve." Válaszolta, miközben megfordult a széken.
Ekkor betoppant a tanár, és egy irodalomóra vette kezdetét.
A nap további részében megmutattam Daninak a kastélyt, illetve a parkot is. Nagyon megkedveltem, és végül is örülök, hogy hozzánk került.
Édesapám később elmagyarázta nekem, hogy Dani miként is került hozzánk. Az édesapja édesapám jó barátja volt, a tragikus esetig, amikor is újdonsült bátyám elárvult. Mivel nem voltak rokonai, akikhez mehetett volna, így édesapám úgy érezte, kötelessége magához vennie egykori barátja egyetlen fiát. Aminek az egyetlen lánya, vagyis én, nagyon örülök, mert mindig akartam egy testvért. Ha nem is a testvérem valójában, én mégis örülök, hogy Dani velünk van.


MDCCLXXXIV. V. V.

A mai nap kerültem új családomhoz. A szüleim halála miatt vett magához édesapám egy jó barátja, így most az ő kastélyában élek Ladányban. A kastély gyönyörű, majdnem olyan szép, mint a miénk. 
A családban nem én vagyok az egyedüli gyermek. Van egy "húgom" akivel hamar megismerkedhettem. 
"Egy pillanat és idehívom."szólt a gróf a kastély csarnokában, majd hangosabban folytatta. "Sára, kérlek gyere ki."
"Azonnal, édesapám."válaszolta egy hang a környező szobák valamelyikéből, majd pár perccel később egy nálam alig fiatalabb lány jelent meg. 
"Ő itt Dániel." Mutatott be. "Mától ő is itt él velünk. Tekints rá úgy, mint bátyjádra."
A lány meghajolt előttem, de én zavaromban semmit sem tudtam mondani, csak udvariasan viszonoztam a meghajlást. 
"Menjetek a könyvtárba. Nemsokára jön a tanárotok."
A "húgom" elsietett, én pedig loholtam utána. Mikor beértem, ő már ott várt engem.
"Még be sem mutatkoztam. Nádasdy Sára." Ismét meghajolt előttem, majd mosolyogva folytatta. "7 éves vagyok, és mostantól a húgod."
"Kenessey Dániel." Válaszoltam, majd én is meghajoltam. Mosolyognom kellett, ahogy ránéztem miközben folytattam. "10 éves vagyok, és a bátyád mostantól." 
Beszélgettünk, és rákérdezett a szüleimre is. Kicsit rosszul érintett, de neki mégis elnéztem. Azonnal megkedveltem Sárát, és remélem ő is így érez. 
Ezután a szó a sokrétű tanulmányaira terelődött. Aztán észrevettem a sarokban álló zongorát. Mindig megnyugtatott ha játszottam.
"Ezt eddig észre se vettem." Leültem és játszani kezdtem a kedvenc darabom. Nem volt túl bonyolult, de annál szebben játszottam már. 
"Régóta zongorázol?" Hallottam hangját mögülem. 
"Talán két éve." Válaszoltam miközben megfordultam a széken.
Pár perccel később megérkezett a tanár, és belevetettük magunk az irodalom rejtelmeibe. 
A nap hátralevő részében Sára megmutatta nekem a kastélyt, s annak hatalmas parkját is. 
Örülök, hogy pont ők vettek magukhoz; úgyérzem, itt olyan szeretet vesz majd körül, ami talán segít majd túltenni magam a szüleim halálán.

Kellettél, de mégsem - firka

Hey!
Szóval, ez egy picit másabb történet, amolyan lejáratókampány a szememben, a történet, amit azért írtam, hátha megutálom, de mégse.

Figyelem! A történetben droghasználat és korhatáros jelenet is megjelenik!

-


- De ő csak egy narkós némber! Nem kéne szeretned, undorodnod kéne tőle!
- Basszus, én akkor is szertem. Vita lezárva. - már nagyon elegem volt. Napok óta csak ezt hallgattam. Rossz fiú, és? A lányoknak mindig azok jönnek be, nem? Dehogynem.
Beléptünk a másik épületbe, és megláttam őt, épp a büfében állt sorban. Lehet csak képzelődtem, de rám nézett, és dobott felém egy féloldalas mosolyt. A pulzusom hirtelen megduplázodott, a légzesem akadozott. Mindig ez történt, ha megláttam őt.
Később ismét találkoztam vele. Meglepő dolog történt akkor.
- Szia. - hallottam meg mögöttem rekedtes hangját. Hirtelen megfordultam, és minden lélekjelenlétem összeszedve válaszoltam neki.
- Sz-szia, Mark.
- Hétvégén lesz nálam egy kisebb buli. Lenne kedved eljönni? - ismét féloldalas mosoly játszott ajkain. Ó, azok az ajkak...
- P-persze, szívesen. Ottleszek. - halvány mosolyt eresztettem felé. - Szuper. Szombaton 5-kor nálam. Várlak. - elhaladt mellettem, s közben lágyan végigsimított derekamon.
- Mit akart tőled? - kérdezte aggódva a barátnőm.
- Meghívott a szombati bulijába.
- Jézusom, remélem nem mondtál igent.
- Miért ne mondtam volna? Végre észrevett..
- Te tényleg a vesztedet akarod?!
- Jaj, ne csináld már! Annyira biztos nem romlott...
Milyen szép is volt ezt hinni, hogy a lányok csak túloznak, és ő  igazából jó ember. De csak akkor jöttem rá, igazuk van, amikor már túl késő volt.
Sikerült elkéretőznöm a bulira, így már 2-kor elkezdtem készülődni. Kivasaltam a hajam, felvettem a legszexibb ruhám, és időben beért a buszom is. Viszonylag hamar el is találtam a címre, amit megadott.
Félénken csengettem be a hatalmas házba. Fél perc sem telt belé, hatalmas vigyorral arcán sietett kifelé, hogy beengedjen.
- Hát tényleg eljöttél. Szuper!
- Megígértem, így itt vagyok. - válaszoltam, majd becsukta mögöttem a kaput.
- Mellesleg nagyon szexi vagy. - harapott alsóajkába, miközben végigmért. - Többször öltözhetnél így.
- Ó, hát izé... - hihetetlenül elpirultam, és látva zavaromat nem firtatta tovább a témát.
Beléptem a lakásba, és azonnal megcsapott a cigifüst és az alkohol szaga. Körbepillantva realizáltam, hogy bizony én vagyok a legfiatalabb. A srácok mind Mark haverjai voltak, és évfolyamtársai, a srácok barátnői pedig legalább 2-vel felettem járhattak.
- Skacok, ő itt Eleanor. - jobb karjával átkarolta a derekam, a szívem pedig elfelejtett dobogni. Fülemhez hajolt, és lágy hangon belesuttogott. - Mit kérsz inni?
- Öhm, mindegy. - makogtam, mire eltűnt a konyhában, ahonnan egy sörrel tért vissza. Kinyitotta, majd miután átadta, ledobta magát a kanapéra, és engem is oda invitált. Melléhuppantam volna, de az utolsó pillanatban derekamnál fogva az ölébe húzott.
Az idő telt, én még mindig Mark ölében ülve ismerkedtem a többiekkel, akik egész jófejnek tűntek. Már a sokadik fajta alkohollal kínáltak, és én mindet elfogadtam.
- Kipróbálod? - nyújtotta felém az épp meggyújtott cigijét, amit lelkesen átvettem, és hatalmasat szívtam belőle, ami mosolyra késztette őt. - Jó arc vagy, tetszel nekem. - súgta fülembe, közben hátamat simogatta.
- Annak örülök. - mondtam, és kifújtam a füstöt. Jószívűen nekem ajándékozta a szálat, aminek úgymond örültem. Még nem fogtam fel, hova vezet ez az egész, és hogy a tetteimnek milyen következményei lesznek. Csak az érdekelt, hogy vele vagyok, valamint hogy a régóta bennem gyűlő bánatot kiadhatom magamból. Eddig is megesett, hogy mindezeket bele akartam folytani alkoholba vagy esetleg egy szál cigibe.
Az idő telt, Mark kezei lágyan cirógatták hol a vállaim, hol a hátam, esetleg a combom szoknya alól kivillanó részét. Már kezdtem érezni az alkohol hatását, és már a második szál csikkjét nyomtam el.
- Jól érzed magad? - kérdezte arcán pajkos mosollyal.
- Igen. Nagyon. - rég nem látott vidámság csengett a hangomban.
- Van valamim amitől mégjobb lesz. Kipróbálod? - nyitott tenyéreben néhány apró bélyeg volt.
- Ez az amire gondolok?
- Pontosan. Kipróbálod?
Körbepillantottam, a többiek épp menni készültek.
- Mennem kéne..
- Már nem fogod elérni az utolsó buszt. Nyugodtan ittaludhatsz. Na?
Mélyen kék szemeibe néztem, mikor már csak ketten maradtunk a lakásban.
- Tudod.. - kezdtem halkan. - Már jó ideje ki akarom próbálni az LSD-t. De.. tudom hogy ez káros, mert rászokok, és...
- Egy alkalomtól még nem biztos, hogy rászoksz.
Tekintetem a tenyerére siklott, és kissé remegő kézzel elvettem egyet.
- Vigyázol rám a trip alatt?
- Azért vagyok itt. - mosolya bizalmat öntött belém. Azonnal nyelvemre helyeztem a kábítószert, és ölelő karjaiban vártam a hatást.
Csodálatosabb utazásom volt, mint azt valaha vártam. Hihetetlen szeretetet es boldogságot éreztem közben. Ezeket tetőzték apró puszijai a homlokomon, majd az első lopott csók is. A tudatom egyáltalán nem volt tiszta, de ajkait még így is megtaláltam. Szinte faltuk egymást, aztán hirtelen minden elsötétült...
Mikor kinyitottam a szemem, a reggeli Nap sugarai melegítették bőröm. Egy ágyban feküdtem, feltehetően Mark ruháiban. Mikor öltöztem át?
- Jó reggelt. - csókolt nyakamba.
Megfordultam, ő egyszál boxerben feküdt mellettem. Az ágy körül szétdobált ruhadarabok feküdtek.
- Mark.. - ültem fel fájó fejjel. - Mi.. lefeküdtünk? Mármint, érted..
- Értem én. Igen, lefeküdtünk. De miért kérdezed? Annyira rossz volt, hogy el is felejtetted?
- Igazából a fél éjszaka kiesett, szóval..
- De akartad nem? Vagyis már tökmindegy, megtörtént.
Magam elé meredtem. Direkt bedrogozott, hogy megerőszakolhasson? Valóban ilyen lenne?
A gondolatra hirtelen teljesen kitisztultak érzékeim, és fájdalom mart az alhasamba. Odakaptam a kezem, és kissé összegörnyedve próbáltam enyhíteni a fájdalmam.
- Ez volt az első? - kérdezi hangjában lehelletnyi aggódással.
- Józanon és betépve is. - lassan enyhül a fájdalom.
- Azért annyira nem voltál betépve..
- Éreztem a színek illatát. Na jó nem. De érted.. - lassan felemeltem a fejem, és kék szemeibe fúrtam a tekintetem. - Nekem ez sok volt..
- De tetszett? Azt mondtad régóta ki akarod próbálni.
- Hát, tény mi tény, jobb volt mint amire számítottam. Szinte éreztem elpárologni belőlem a bánatot.
- Van még, ha gondolod adok.- arcán laza féloldalas mosolya terült el. Gyorsan kellett döntenem. Számolnom kellett volna a következményekkel is. De nem tettem.
- Egy-kettőt elfogadnék.. Ha nem baj..
- Dehogy baj. - a mosoly már nem hervadt le ajkairól, mert elérte amit akart. Teljesen elrontott...
Hazatérvén biztonságos helyre rejtettem a kábítószert, és szinte meg is feletkeztem róla.
 Aztán a következő héten jött egy rosszabb nap, sok stresszel és bántással. Az életkedvem szabira ment, és éreztem rámtelepedni a sötétséget. Ekkor jutott eszembe a fiúkban lapuló LSD. Amint lehetett, felhasználtam egyet. Ez a trip, ha lehetséges mégjobb volt, mint az első.
2 hét múlva már nem maradt, de éreztem, szükségem van rá. Olyan boldog akartam lenni, mint a trip közben, nem értem be a gyenge kis flashback-ekkel. Ígyhát szünetben felkerestem Markot.
- Szia, légyszi, beszélhetnénk?
- Persze. - mosolygott, és félrehúzódott velem, hogy ne hallhassák miről beszélünk.
- Mit szeretnél?
- Kéne még.. - elharaptam a mondat végét. Nem akartam bevallani magamnak, hogy drogos lettem.
- Rendben. De annak ára lesz.
- Mennyi? - kérdeztem kissé aggódva. Márcsak kevéske zsebpénzem maradt.
- Nem pénzre gondoltam. - arcán újfajta mosoly jelent meg. Szemeiből perverzség és vágy sütött.
- A-akkor mire? - kérdeztem félve.
- Hát tudod, lehet hogy te nem emlékszel a kis ágyjelenetünkre.. - arcom egyre jobban vörösödött attól amit mondott. - De én igen, és nagyonis élveztem. Ismétlés fejében kaphatsz még.
Ajkamba haraptam. Ér annyit néhány órányi felhőtlen boldogság, hogy cserébe egy végzős kurvája legyek?
Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak most az egyszer lesz ez, le fogok állni a cuccal, így beleegyeztem.
- Mikor, hol?
- Na, ezt már szeretem. Huh, hát hány órád lesz?
- 9 lenne, de az utolsó kettő elmarad, szóval van szabad másfél órám.
- Szuper. Órák után nálam.
Szörnyen éreztem magam a rövid úton a gimi és Markék között. Próbáltam a pozitív oldalát nézni, hisz, ha azt vesszük, fülig bele vagyok zúgva Markba, de mégis..Ez valahogy mégsem olyan. Csak azért teszem meg, mert kábítószert akarok szerezni. Lényegében a kurvája vagyok. Hm, anyu biztos büszke rám. Vagyis lenne, ha tudná. De természetesen nem tudja.
- Hellóka. - nyitott ajtót. - Gyere csak beljebb. - derekamnál fogva magához rántott. - Dobd csak le a cuccod. A szobámban várlak. - suttogta ajkaimra, majd felszaladt a lépcsőn.
Lapakoltam minden cuccom a kanapéra, és lehámoztam a lábamról a nyúzott Conversem.
Pár perccel később félénken léptem a szobájába.
- Megkérhetlek valamire?
- Attól függ.
- Kérlek.. ne légy túl vad. Ez lesz az első alkalom, hogy tudatomnál is leszek közben.
- Nem ígérek semmit. - duruzsolta nyakamba, miközben már próbált megszabadítani ruháimtól.
Fájdalommal, és jónéhány bélyeggel távoztam. Nem volt túl gyengéd, mit ne mondjak. Csupán akkor állt le, amikor már hangosan zokogtam a fájdalomtól. Nem tudom megérte-e. Valószínűleg nem...

Sőt, biztosan nem érte meg. Nem tudtam tartani a magamnak tett ígéretem. Nem az volt az egyetlen alkalom. Túlságosan ráfüggtem a szerre, így gyakori vendég lettem Mark ágyában. A sokadik alkalomra már hozzászoktam a fájdalomhoz, és csak egyszerűen túl akartam lenni rajta. Természetesen hogy utána azonnal betéphessek. Mert a trip alatt legalább nem marcangoltam magam, amiért tönkretettem az életem. Egy lecsúszott drogos lettem 15 éves létemre. Egy drogos, akit szinte minden héten megerőszakolnak, csak hogy hozzájusson az újabb adagjához. Tűnődés nélkül rávágom, hogy erőszak. Egyszer sem akartam igazán, sőt egyáltalán nem akartam lefeküdni Markkal. Csak kihasznált.. Rászoktatott egy elég kemény drogra, hogy utána némi zsarolással bármikor ágybavihessen.
Saját hibámból tanultam meg, hogy a lányoknak igaza volt. Mark egy velejéig romlott alak. De most már tényleg késő. Már csak egy kiút van ebből a helyzetből. Kettőt tippelhetsz.
Érdekes dolog, ha az ember lánya 15 évesen szuicid hajlamokkal küzd - na jó, igazából nem küzdök. Inkább feladom. Már nem bírom ezt tovább, mert már a tripek sem hozzák a várt boldogságot.
Drága olvasó, ki most ezt olvasod, ezek az utolsó soraim. Nem hittem az óva intő szavaknak, s hát ez lett a vége.
Viszlát..

The Story of Sarah Powell - novella(?)

Nos, erre talán, nagyon nagy jóindulattal rá lehet fogni, hogy novella. Ebben is van némi korhatáros dolog, de nem annyi mint az előzőben. 

The Story of Sarah Powell

-

Ott feküdt karjaimban, testéből több helyen megállíthatatlanul ömlött a vér. Márcsak percei voltak hátra, míg elvérzik, és karjaimban éri el a halál. Sós könnyek marták arcom; és mart a bűntudat is, amiért nem tudok segíteni rajta. Aztán már nem éreztem pulzusát. Nevén szólítgattam, és zokogtam.

- Sarah.. Sarah, kelj fel, semmi baj!

- Mi..? - kinyitottam a szemem. Arcomon könnycseppek gördültek le, amik látásom is homályosították. Hát megint csak álom volt...

- Megint rosszat álmodhattál. Arra ébredtem, hogy hangosan zokogsz. - hallottam meg újra bátyám, Benji hangját. 

Mostanában egyre többször kínoz ez a visszatérő rémálom. Mindig ugyanaz a srác hal meg a karjaimban, akiről fogalmam sincs kicsoda; de úgy érzem nagyon fontos számomra. 

Az idő múlásával szinte már naponta keltem zokogva ebből az álomból. Aztán egy szép napsütéses hétfőn minden megváltozott.

Mint minden hétfőn, ma is egyszerre végeztünk Benjivel, így bevártuk egymást és együtt mentünk haza.

Ő már kint várt a suli előtt, de nem volt egyedül. Egy srác volt vele, akiről már mesélt. Talán egy hete járhat ide, de osztálytársak lévén hihetetlenül hamar összehaverkodtak a bátyjámmal. 

- Sziasztok. - értem el végre hozzájuk.

- Szia. - köszöntek kórusban, majd csak Benji folytatta. - Sarah, ő itt az új osztálytársam.

Láttam rajta, hogy kezet akar nyújtani, de mivel az illetlenség lenne, ezért gyorsan megelőztem. 

- Szia. Sarah vagyok, Benjamin húga. 

- Daniel. - csupán ennyit mondott, és röviden kezet ráztunk, majd hirtelen fordított egyet kézfejemen, és ajkaihoz emelte. - Örülök, hogy megismerhetlek. - rögtönzött kézcsókot kaptam tőle, amitől végigfutott a hideg a gerincem mentén. Ekkor néztem csak meg mégjobban az arcát, amitől még egyszer kirázott a hideg. Ő volt az.

Elbúcsúztunk tőle, majd kettéváltak útjaink.

- Ben, ő az. - szóltam, miután lefordultunk az utcasarkon. 

- Mire gondolsz? Nem értem. 

- Ő az a srác. Az álmomból.

- Jaj, húgicám, felejtsd már el. Az csak egy álom.

- De.. - kezdtem, de szavamba vágott.

- Csak egy álom, semmi köze a valósághoz. 

- Csak egy álom... - suttogtam magam elé, és próbáltam beletörődni. Nagyjából sikerülhetett, ugyanis az álom is egyre ritkábban jelentkezett. 

Gyorsan teltek a hetek, amikből hónapok lettek. Daniel igen jól szerepelt a szüleink előtt, akik örültek, hogy bátyjám szert tett végre egy normális barátra.

A jó idő beköszöntével Dani egyre több időt töltött nálunk - főleg a medencénkben. Az a látvány, úristen... Hiába volt az idióta bátyjám legjobb haverja, én az idióta kishúg fülig belezúgtam. 

Aztán egy koranyári fülledt péntek estén a szüleink elutaztak az egész hétvégére. Csak a miénk volt a ház. Nem kell mondanom, Dani 5 percen belül már a bátyjámmal szervezkedett a nappaliban. 

- Mi jót csináltok fiúk? - ugrottam le a lépcsőről. Épp több üveg piát pakoltak ki Dani táskájából.

- Party hard leisszuk magunk itthon, ha már miénk a lakás.

- Csatlakozhatok?

- Felejtsd el húgica, ehhez még pici vagy. - borzolta össze a hajam hőn szeretett bátyókám. 

- Hadd maradjon. - vágott közbe sexy haverja. - Majd rájön, hogy nem bírja és itthagy minket. 

További meggyőző érveket követően Benjamin beleegyezett, így lent maradtam. 

Mikor Benji kiszaladt a konyhába rágcsáért, én gyorsan Dani mellé huppantam a kanapéra, és apró puszit nyomtam arcára. - Köszi, hogy rábeszélted. 

- Ni.. nincs mit. - válaszolta, míg arcát halovány pír öntötte el. 

Hárman igen hamar tüntettük el a sok üveg alkoholt. Másfél óra alatt megittunk egy üveg vodkát, egy üveg whiskyt, és fejenként két doboz sört. Benji alig evett, így hamar kidőlt. Mi Daniellel ettünk rendesen, így, habár mi sem voltunk színjózanok, de jobb állapotban voltunk a fotelban elterülő bátyjámnál. 

- Van alkoholos filced? - kérdezte a mellettem röhögő Dani.

- Persze, hogy van. - nevettem, majd felszaladtam a szobámba és két alkoholos filccel tértem vissza. Hatalmas röhögőgörcsök közepette kidekoráltuk Benjit, aki csodával határos módon nem ébredt fel. 

- Mostmár hagyjuk aludni.

- Rendben. - törölgettem röhögéstől kicsordult könnyeimet. 

- Menjünk fel az emeletre.

- Okés. - lódultam fel a lépcsőn, és megszokásból azonnal a szobámba mentem és elterültem az ágyon; ő pedig nyugodtan jött utánam. 

- Becsukjam az ajtót?

- Ha gondolod. - mondtam, és felültem az ágyon, hogy ő is elférjen mellettem. Becsukta, majd lehuppant mellém, hátunkat a hideg falnak vetettük. Beszélgetni kezdtünk, teljesen általános dolgokról. Suliról, haverokról.. bármiről.

- Ah, nem értem miért ilyen veled Ben, tök jófej vagy. 

- Csak a bátyjám...

- Továbbá nem értem miért néz óvodásnak. Okosabban iszol mint ő, és... Olyan jól nézel ki.. - beharapta alsóajkát, ami valami iszonyatosan sexy volt. 

- Ezt még te mondod, aki egyszerűen annyira sexy vagy.. - megeredt a nyelvem, és nem tudtam leállítani. - Amikor a napfény megcsillan nedves felsőtesteden, és a hajadba túrsz.. - ezúttal én haraptam az alsóajkamba. - Basszus, rohadtul belédzúgtam. 

- Hát te sem vagy közömbös... 

Némán néztünk egymás szemébe. Majd' 16 évem alatt nem éreztem még ilyet. Egyszerűen vágytam arra, hogy hozzámérjen, hogy megcsókoljon, hogy...

Végig sem gondoltam, testem már cselekedett. Közelebb húzódtam hozzá, és ajkaimat övéire tapasztottam. Azonnal visszacsókolt, és az ölébe húzott. Egyik lábam átvetettem a csípőjén, és szemből ölébe ültem. Nyelvét átcsúsztatta elnyílt alkaim között, és táncrahívta enyémet. 

Egyre szenvedélyesebben csókolóztunk. Benyúlt pólóm alá, és úgy simogatta hátam felhevült bőrét, míg én igyekeztem megszabadítani sötét pólójától. Egy pillanatra elváltak ajkaink; ezt kihasználva levettem pólóját, és ő is ezt tette enyémmel. Fekete csipkemelltartóm láttán lágyan megnyalta alsóajkát, majd újra megcsókolt, és melleimet kezdte tapizni, de útban volt számára az anyag, így szinte egy mozdulattal lekapta rólam. 

Ott csókolt, ahol csak tudott, míg én nyakát csókolgattam, és a kulcscsontján lévő vékony bőrt szívogattam. A maradék ruha is hamar lekerült rólunk. Agyamat elborította az alkohol és a vágy. Nem voltam tisztában azzal, mi is történik épp. 

Pedig nem volt helyes amit tettünk. Én még csak gólya voltam, ő már végzős - ezáltal már nagykorú is, így erősen mondhatnánk, hogy pedofília áldozata lettem akkor. 

Nem próbált leállítani, esélyt sem adott arra, hogy meggondoljam magam. Szerencsére mindig lapult farzsebében egy óvszer - hah, férfiak -, aminek most jó hasznát vettük. 

A látvány, hogy izzadt teste fölöttem mozog, és a hozzá társuló érzés egyszerűen leírhatatlan volt. Sürgettük a gyönyört, nem törődtünk vérrel, vagy fájdalommal. Egyszerre élveztünk el, ő halkan mormogta a nevem, én viszont teli torokból sikítottam az övét. 

Kidobta az óvszert, és úgy ahogy voltunk, magunkra húztuk a takarót és elaludtunk. 
Másnap mindhárman iszonyú másnaposak voltunk. Legfőképp bátyám, aki először dőlt ki, és másnap elsőként ébredt. Ám minket nem talált a nappaliban, így keresésünkre indult. Mindent átnézett, míg végül benyitott a szobámba.
A következő látvány fogadta: a padlón szétdobált ruhák mindenütt, az ágyban pedig a takaró alatt összeölelkezve a húga a legjobb haverjával. Nem volt nehéz kitalálnia mi történt tegnap éjjel, miután kidőlt.
- Hát itt meg mi a jó... - kezdett bele 180 decibellel a káromkodásáradatba ami felkeltett minket.
Iszonyatosan fájó fejjel, iszonyatos zavarban próbáltuk felfogni a helyzetet. Bátyjám nem bírt lenyugodni; én gyorsan lehajoltam a bugyimért és a pólómért, magamra kaptam, utána pedig leperdültem az ágyról.
- Öltözz fel. - szóltam az ágyamban fekvő szexistenhez, majd bátyjámhoz fordultam. Kivezettem a szobából, le az emeletről, és próbáltam lenyugtatni. Nem sikerült.
Időközben Dani is felöltözött, és próbált elmenekülni a helyszínről. De Benji nem hagyta annyiban; utánaeredt, ki az udvarra. 
Nem értettem ezt a heves reakciót, mert még sosem féltett ennyire. Továbbá éreztem, rossz fog történni. Biztos ami biztos felkaptam a nappaliban maradt mobilom, és kifutottam a két fiú után az udvarra. Dani épp hozzám hasonlóan megnyugtatni próbálta Benjit, de ő sem járt több sikerrel. 
És akkor Benben elpattant a cérna, és nekiesett a legjobb barátjának.
Verekedni kezdtek, és adrenalintól kicsattanó bátyjám bizonyult erősebbnek. Oda sem mertem nézni, a könnyek már marták szemeim. Valószínűleg tétlen maradtam volna, ha akkor nem kiált fel. 
- Sarah, kérlek segíts! - üvöltötte rekedt hangján, ami visszahozott a valóságba, és bátorságot öntött belém.
Minden erőmet összeszedve próbáltam leállítani Benjamint, aminek az lett a vége, hogy már nem is észlelte mit csinál, és engem is megütött. Iszonyatosan fájt, feljajdultam mikor hátrébb léptem egy fél lépést. 
Dani ezt látva új erőre kapott. 
- Hogy merted megütni?!
- Hogy merted megrontani?! - ordítottak egymásra, és ezekután mégjobban eldurvultak a dolgok. 
Újra összeszedtem magam, és nem törődve a fájdalommal, Bennek ugrottam, akit nagynehezen sikerült lefeszegetni barátjáról. Kezdett magához térni, mikor arrébb löktem, és a szétvert, vérző Danielhez léptem. Pont úgy festett, mint álmomban.
- Basszus! - zokogtam fel, és azonnal letérdeltem hozzá és fejét óvatosan ölembe vettem. 
- Te idióta! - kiabáltam Benjire, akinek arcán félelem tükröződött. Kezdett rájönni mit is tett. 
- Dani, kérlek ne halj meg... Kérlek, ne hagyj itt... - zokogtam. Könnyeim végiggördültek arcomon, majd államról a homlokára csöppentek. 
Felnéztem és a mellettem lévő mobilt bátyjámhoz vágtam, aki elkapta azt.
- Segíts már! Hívd a mentőket, te idióta! Nem halhat meg! Nem! 

Remegő kezekkel tárcsazta őket, én továbbra is zokogtam. A fiú a karjaimban pedig haldokolt. Fel akartam ébredni. Azt akartam hinni, hogy ez is csak egy álom. De ez a valóság volt...

Név nélküli firka 1

Ezt már nem mondanám novellának, így a kreatív 'firka' jelzőt kapja. 



-
Csak ültem, és zokogtam. De senki sem törődött velem. Térdeimet felhúztam, és átkaroltam őket. A minimális sminkemet már rég elsírtam.
És akkor, a semmiből egy kéz simított végig karomon. Megijedni sem volt időm, már hang is érkezett a kézhez. Egy feletébb ismerős hang. Dani.
- Hé, ne sírj. Mi a baj?
Felemeltem a fejem, és alig hallhatóan válaszoltam.
- Semmi... - hangom rekedt volt.
- A szemeid, és a csuklód nem ezt mondják. - megerősítés képpen megfordította a csuklóm, és végigsimított az apró hegeken. Hangja csengése lenyugtatott, így már nem sírtam. - Miért tetted?
Nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemeimet.
- Szépen kérlek, többet ne tedd... - apró puszit nyomott a hegekre, amitől végig kilibabőrösödtem. - Gyere, meghívlak egy csokira. Hol lesz órád?
- Itt a 107-ben.
- Akkor várj meg itt, hozok neked egy csokit.
- Dani, köszönöm, de nem kell fáradoznod miattam.
- Jaj, maradj már. Ennyit megérdemelsz. - azzal már el is szaladt. Néhány percen belül kezében egy Twixszel tért vissza.
- Tessék, remélem te is annyira szereted a Twixet, mint én. - apró mosoly bújkált ajkain.
- Igen. - válaszoltam röviden, és én is elmosolyodtam, majd felálltam.
- Edd meg. Nem szeretném, hogy összeess.
Átadta a csokit, én pedig aprót bólintottam, és zörögve kibontottam a csomagolást.
- Kérsz?
- Jaj, dehogy. Neked vettem.
- Ragaszkodom hozzá. - felé nyújtottam, ő pedig kivette az egyik csokit.
- Hol lesz hetedik órád?
- A 107-ben lesz angolom, de utána délutánitesi.
- Posta tanárúrral? - aprót bólintottam, hogy igen. - Ma nem tart tesit.
- Ó, valóban? Akkor a 107-ben lesz angolom. Miért?
- Nem lenne kedved a tesi idejében velem lógni?
Amikor végre eljutott az agyamig kérdése, szívem kihagyott egy ütemet. - De. Lenne.
- Szuper. Akkor várlak a 107 előtt. De most mennem kell. - mondta, s apró puszit nyomott a homlokomra. - Majd várlak!
- O...okés. - d már el is sietett, fel a másodikra. Én pedig a Twixem maradékával megindultam a matekórámra.
A terembe beérve ismét sírhatnékom támadt, ezért inkább próbáltam a Twixemre koncentrálni. Illetve a többi délutánitesisre.
- Ma nem lesz délutánitesi. - hangom ingatag volt.
- Tényleg? Na, az szuper. Ki mondta?
- Egy felsőbbéves.
- Tőle van a csoki? - kérdezte az egyik srác, egy félreérthetetlen vigyorral arcán.
- Ööö.. ja. - kissé belepirulhattam a válaszba.
- Ahaaa... - kezdtek nevetni. Lesütöttem a szemem, de én is kuncogni kezdtem. Aztán megjelent ő. Megállt mellettem, és csuklómat bámulta.
- Vágsz. Nézz magadra. Szánalmas vagy. Remélem szarul vágsz, és elvérzel.
- Én a helyedben kussolnék. - nem néztem rá. Nem akartam méginkább elgyengülni. - Ha tudnám magamról, hogy olyat tettem egy emberrel, ami erre késztette, elásnám magam, és kussolnék.
Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent szokásos tankra hajazó módján a matektanár, és kezdetét vette az óra.
Bizony, lassan készülnek az algebraitörtes egyenletek, ha az ember lányának gondolatai egy végzős srác homlokpusziján járnak. Azt hittem, sose lesz vége az órának. De szerencsére kicsengettek, és az osztály 2/3-a elvonult németórára, míg mi ott maradtunk angolon.
Elkerülvén a veszekedést, inkább bedugtam a fülesemet, és hagytam hadd üvöltsön a fülemben a 5SoS.
Szerencsére az angol gyorsabban eltelt, mint a matek. A hangsebesség tartományán mozogva elpakoltam a cuccom, és magamra rángattam sapkát, sálat, kabátot. Amint a tanárnő hangos Goodbye-jal elköszönt, és elhagyta a termet, én is kisiettem.
Ő már a folyosón várt, egy hatalmas mosollyal arcán. Hozzáléptem, ő pedig puszit nyomott a homlokomra.
Ebben a pillanatban értek ki osztálytársaim is, akik nem kicsit meglepődtek. Egy béna gólya egy irtó helyes és menő végzőssel? Szürreálisan hangzik. Mégis igaz.
- Mehetünk? - kérdezte.
- Természetesen. - válaszoltam mosolyogva, mire ő ujjait az enyémekre kulcsolta. Ekkor mintha osztálytársaim állát hallottam volna koppani a kemény kőpadlón.
De már nem érdekelt. Vele voltam. Fogta a kezem. És boldog voltam. Hosszú idő után igazán boldog. 

When a bad girl meet a good boy. - novella

Életem második novellája, ami jóval hosszabb az elsőnél. Ezt egy barátnőnnek, Virágnak írtam. 

When a bad girl meet a good boy. 

Ana sosem volt az a 'tipikus jókislány'. Gyakran szegült ellen a szüleinek, akik nagyon nem szereték lányuk 'vad énjét'.  Ez a 'vad én' annyiból állt, hogy Ana olyan barátokat szerzett, akiket szülei nem kedveltek túlságosan. Így, amikor Ana már harmadjára lógott ki az ablakon, hogy bulizni menjen - amikor épp szobafogságban volt - szülei megelégelték ezt a viselkedést, és még a nyár folyamán elköltöztek. Otthagyták a nyüzsgő, és veszélyes Londont, a tőle 200 mérföldre lévő, csendes városkáért: Halifaxért.

  "És akkor most mégis hova járok suliba? Ebben a kis zugban még gimi sincs. És folyton azzal nyaggattok, hogy tanuljak. Akkor ezt most hogy is terveztétek?" Kérdezte kissé flegmán.

"Bradfordban fogsz tanulni."

"És gondoljátok, hogy minden reggel be fogok buszozni Bradfordba?"

"Még szép, hogy nem. Ennek a gimnáziumnak kollégiuma is van. Sajnos koedukált, de kollégium."

"Kollégium? Hm, végülis... Jó bulinak hangzik! Mit jelent nálad hogy koedukált? Szinteken belül is, ugye?"

"Sajnos szinteken belül is..." Szomorodott el édesanyja. Féltette kislányát, hogy talán ismét rossz társaságba keveredik, és netalán még a sulit is otthagyja.

"Ez az! Micsoda bulik lesznek ott! Mikoris indulok?" Csapta össze izgatottan tenyereit.

"Holnap." Sóhajtott megadóan édesapja is. 

   A másnap a szülők számára túl hamar, Ana számára viszont nagyon lassan jött el. 

 "Ana szívem, kérlek. Halkítsd le, a Coldplay számai nem feltétlenül max hangerőn élvezhetőek csupán!" Kérlelte apja, amikor már úton voltak Bradford felé. De lánya természetesen figyelmen kívül hagyta kérését. 

  "Az ott a kolesz! Látom a kolesz épületét!" Tapadt az ablakra Ana, amikor elérték az úticélt. 

"Igen Ana, én is látom." Sóhajtott fel apja.

Miután apja tájékoztatta arról, hogy anyjával mennyire félteni fogják, és megígértette vele, hogy vigyázni fog magára, Ana biztos léptekkel haladt a porta felé.
   "Szép napot! Ana Peterson vagyok, nemrég iratkoztam be a gimnáziumba."
"Anastasia..." Válaszolt halkan a kissé megfélemlítő külsejű idős portáshölgy.
"Nem. Csak Ana. Ana Peterson."
"Á, megvan. Megtaláltam. Magáé a 57-es szoba. Kövesse a kiírásokat, könnyű odatalálni."
"Köszönöm szépen." Vette át a kulcsot, és szinte száguldott. "Itt is van. 57-es szoba."
   Rekord gyorsasággal pakolta ki cuccait, ugyanis azt tervezte, megismeri szomszédait.

"Akkor ismerkedjünk..." Suttogta, majd bekopogott az 56-os jelzésű ajtón. Semmi válasz nem érkezett. "Biztosan nincs itt." Gondolta, s vállát megránta, az 58-as szoba felé vette az irányt.  Laza léptekkel haladt, a folyosó kihalt volt, csak lépéseinek halk zaját lehett hallani.
" Probáljuk újra..." Suttogta, s ismét kellő magabiztossággal kopogott az 58-as ajtón.
"Pillanat!" Szólt bentről egy mély hang, pár pillanat múlva az ajtó kinyílt. A szoba tulajdonosa egy magas, fekete hajú, szikrázó kék szemű fiú volt, aki ránézésre végzős lehetett.
"Szia. Ana Peterson vagyok, az új szomszéd az 57-esből." Szólalt meg, hatalmas vigyorral arcán. Tudta, bármibe kerül, ezt a fiút megszerzi magának.
"Szia. Az én nevem Dominic Dorsey. Gyere beljebb." Mosolyodott el, ezzel előhívva gödröcskéit.
   "Honnan költöztetek ide?" Kérdezte Dominic, mikor kényelmesen helyetfoglaltak.
"Londonból. Nagyon imádtam. Halifaxt viszont utálom. Semmi nem történik. Dögunalom az egész város."
"Én pont ezért szeretem. Mert csendes, és nyugodt. Én mindig vidéken éltem, sosem vágytam nagyvárosba. Bradfordot is nehezen szoktam meg. Amúgy hányadikos vagy?"
"10. És hadd tippeljek. Te végzős."
"Pontosan. Miből gondoltad?" Kérdezte ártatlan vigyorral arcán.
"Nem tudom. Én megérzem az ilyeneket." Nevetett fel kissé idiótán. "Amúgy. Gyakran tartotok bulit? Mikor lesz a következő? Mennyi pia lesz? Én tudok hozni, ha gondolod."
"Nem, nem. Ebben a kollégiumban sosincsenek bulik. Főleg nem olyanok, amiben alkoholt fogyasztunk. Itt mindenki tisztában van ezzel."
"Nemá'. És ez mégis miért van így?"
"Mert szerintem ezekre nincs szükség. Az alkohol pusztítja az agysejteket. Azokra ebben a gimnáziumban pedig szükség van."
"Szerinted? Ennyire befolyásos ember vagy?" Ana csak ekkor pillantott körbe a szobában. A fal tele volt oklevelekkel, tanulmányi versenyekről, sportversenyekről, és hasonlókról. Mindegyik az első helyezettnek szólt. A legkiemelkedőbb helyen pedig egy díszoklevél volt, bekeretezve. 'Díszoklevél Dominic Dorseynak, a kollégium legrendesebb, legjólneveltebb lakójának'
   "Aha... Értem." Ana beijedt, semmi szüksége nem volt stréberekre. Főleg nem a szomszédban.
"Londonban gyakran jártál ilyen bulikra, ahogy te nevezted?"
"Igen. Bár a szüleim legtöbbször nem engedtek el."
"Megszöktél?" Kérdezte Dominic meglepődve.
"Aha. Az ablakon át. Épp szobafogságban voltam." Rántotta meg egyszerűen vállát, egy önelégült mosolyjal arcán. "Mindig megérte. Jó bulik voltak. Sok piával."
"Ki lógtál az ablakon? Amikor éppen szobafogságban voltál? És többször is?" A fiú teljesen lesokkolódott.
"Pontosan. Három alkalommal. Ezért költöztünk el. Muterom szerint rossz társaságba kerültem és az miatt."
"Igen, ezt én is valószínűnek tartom."
Ana válaszul csak hanyagul megrántotta a vállát, és unottan elővette a telefonját, és azt kezdte unottan nyomkodni. Nem volt szüksége Mr. Dominic AKoliLegnagyobbStérberje további oltására.
"Egy igazi rosszkislány költözött a szomszédba." Nevetett fel a srác. "Kár érte. Ha olyan lennél mint én, már megkértelek volna, hogy legyél a barátnőm."
Anaban megcsillant valami apró remény. De a bunkó stílus azonnal elnyomta. Eltette a mobilját, és flegmán belekezdett mondandójába.
"Olyan mint te? Stréber, a tanárok kedvence... Kell még sorolnom?"

"Te ilyennek tartasz engem?" Förmedt rá.
"Mert ilyen vagy." Válaszolta a lány reflexből. 

Dominic hirtelen felállt, és az ajtóhoz lépve kinyitotta azt.
"Most választhatsz. Vagy megváltozol, és normális leszel, mint minden lakó, vagy ahol bejöttél az épületbe, ott távozhatsz is."
Ana eltöprengett. Ő igazából nem ilyen. Tényleg csak a régi barátai miatt volt ilyen, hogy elfogadják. Dominicnak igaza van.
"Rendben, igazad van." Sóhajtott. "Megváltozom."
   Dominic ismét elmosolyodott, és becsukta az ajtót. Lassan odalépkedett a kanapéhoz, amin Ana ült. A lány értetlenül nézett rá, de ő is elmosolyodott.
Pillanatokkal később, a fiú lágyan megcsókolta a lányt. A csók mindkettőjükben olyan érzéseket kelltett, amiket nehéz megmagyarázni.
   Ana Peterson már 6 hónapja a gimnázium tanulója, és szintén 6 hónapja alkot egy párt Dominic Dorseyval.  4 hónapja kapta meg 'A kollégium (egyik) legrendesebb, legjólneveltebb lakójának' járó díszoklevelet.
   Mert ha egy rossz lány megismer egy jó fiút, és beleszeret, a végén ő is jó lány lesz...  

Feltámadás - novella

Életem első novellája, ami elég rövidkére sikerült. 

Feltámadás

Mindigis imádtam a parton lenni, a víz fölé nyúló sziklaormokon ülni és csupán a horizontot bámulni. Tudtam, hogy veszélyes, és még milyen béna is vagyok, de nem érdekelt. Minden délután ott ültem, ahogy azon a tavaszi délutánon is.

   Péntek volt - pontosabban Nagypéntek - vasárnap húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. Csak ültem a kissé nyirkos sziklán és hallgattam, ahogy a szilaj hullámok az alattam lévő falhoz csapódnak. 

   Az idő szomorkás volt, az eget felhők borították, a szél megmozgatta a fák rügyes ágait.  Hirtelen rossz érzésem lett, ahogy néhány varjú repült el felettem hangos károgással. 

   Felálltam, hogy hazasiessek, mielőtt elered az eső. A szilárdabb talajra akartam lépni, amikor megcsúsztam, elvesztettem egyensúlyom, és csak zuhantam. Zuhantam, míg hangos csattanással a hideg vízbe nem érkeztem...

   Egy erős kezet éreztem meg a térdhajlatomban, egy másikat pedig a tarkomón. Az erős kezek szilárd talajra fektettek. Köhintettem párat, aztán hirtelen ismét oxigén áramolt a tüdőmbe. Nagynehezen kinyitottam a szemeimet. Egy húsz év körüli srácot láttam.

  - Jól vagy? - kérdezte. Szőkésbarna tincsei kócosak, és nedvesek voltak. Teljesen elvesztem csillogó égszínkék szemeiben, így észre sem vettem a két hatalmas, hófehér tollakkal borított angyalszárnyat, melyek valószínűleg megmentőmhöz tartoztak. - Minden rendben?

- Azt... Azt hiszem igen. Te mentettél meg? 

   Nem válaszolt, csak mosolyogva kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Elfogadtam jobbját, és talpra álltam. Semmim sem fájt, ruháim és hajam szárazak voltak - mintha nem is estem volna a tengerbe. Úgy éreztem magam, mint aki feltámadt, vagy újra éledt. 

   Ismét a megmentőm felé fordultam, hogy megköszönjem neki, de seholsem találtam. 

- Hát itt vagy! - hallottam meg édesanyám hangját. Pillanatokkal később ölelésébe vont. - Már kezdtünk a legrosszabbra gondolni...

- Miért...? Meddig voltam távol?

- 3 napig. Ma húsvét vasárnap van, a "feltámadás ünnepe".