Szóóval. Itt is van a következő kis részlet. Élvezzétek!❤ Feltéve, hogy valaki egyáltalán olvassa.
Plusz, ha már itt vagyok, megragadom az alkalmat, hogy ( habár úgysem látja, de mindegy ) felköszöntsem a világ legjobb "múzsáját". Már 19 vagy, és ez, váó. Számomra tényleg te vagy a világ legjobb "múzsája", aki jóideje minden történetem fő fiúkarakterét ihleti. Na mindegy, már magam sem tudom mit halandzsázok, a lényeg, hogy mindennél boldogabb szülinapot Dani! Je t'aime mon chéri.❤ ( Ez cseppet úgy hangzik, mintha tényleg együtt lennénk. Pedig nem. :'c)
-
[…]
1787. Október 10.
Kedves naplóm!
Egy újabb év telt el, de ez a furcsa érzés még mindig nem hagyott alább. Sőt. Napról napra erősebb lett.
Akárhányszor csak Dani zongorajátékát hallgatom, a mellkasomban furcsa szúró érzést érzek. Pedig nemrégiben járt nálunk orvos, aki alaposan megvizsgált, és kijelentette: teljesen egészséges vagyok.
Mégsem ez a legfurcsább. Már leírtam, hogy mennyire megkedveltem Danit. Sőt, szeretem is, mint bátyám. De ez mintha már több lenne annál.
Egyszerűen magam mellett akarom tudni, a nap minden percében. Bármily rossz kedvem is van, ha látom őt mosolyogni, nekem is jobb kedvem lesz.
Lehetséges lenne az, hogy szeretem őt? Mármint azzal a szerelemmel, azzal a szenvedéllyel, amiről a költők írnak?
Nem, ez lehetetlen. Teljesen lehetetlen.. Biztos megint csak túl sokat olvastam. Igen, biztos ez a baj.
Tegnap is, amikor épp egy Shakespeare drámát olvastam, Dániel pedig hirtelen megjelent a könyvtárban.
"Sára?"
"Igen?"
"Zavarna, ha gyakorolnék?" Míg válaszom várta, lassan leült a zongora elé.
"Nem." Fel sem pillantottam a könyvből, úgy válaszoltam neki. Tovább olvastam az angol sorokat, míg bátyám egy új darabot gyakorolt.
Már harmadjára olvastam el ugyanazt a sort, de még mindig nem értettem. Nem tudtam másra figyelni, csak a lágy dallamra, ami újra és újra ismétlődött. Becsaptam a könyvet, ledobtam az asztalra és szinte kifutottam. Kirohantam a kastélyból, és véletlenszerűen elindultam valamerre a parkban. Fogalmam sem volt merre megyek, de nem is nagyon érdekelt.
Percekkel később egy tisztáson találtam magam. Leültem a fűbe, és körbenéztem. Ajakim remegtek, vállaim pedig rázkódni kezdtek. Egyik pillanatról a másikra hangosan zokogni kezdtem.
Nem tudom meddig ülhettem ott sírva, aztán már csupán szipogva. Fogalmam sincs mi üthetett belém, de jól esett csak ott ülni egyedül és sírni egy jót.
Néhány perc múlva zajokat hallottam abból az irányból, amerről én is jöttem.
"Sára! Sára, hol vagy?" Amint meghallottam a hangját, furcsa érzés támadt a gyomromban.
"Sára!" Hangja megkönnyebbült volt, mikor végre megpillantott a tisztáson. "Miért rohantál el?"
Mélyen szemébe néztem, de válaszolni nem tudtam, ajakim túlságosan remegtek.
"Baj van?" Letérdelt elém, és eltűrte szemembe lógó tincseim. Nemet bólogattam, mert beszélni még mindig nem tudtam.
"Most komolyan, baj van? Mond el nyugodtan, a bátyjád vagyok."
Talán azt kellett volna mondanom, hogy: Dani, te vagy a baj, mert amikor a közelemben vagy, egyszerűen semmire sem tudok koncentrálni, csak rád? Vagy mit kellett volna?
"Én.. én nem tudom."
Elcsendesedett. Csupán egymás szemébe bámultunk, és nem szólaltunk meg. A szívem vadul kalapált mellkasomban, és ahogy láttam, Dani sem volt jobban.
"Dani, jól vagy?" Kérdeztem félénken.
Nem válaszolt, csak fülem mögé tűrte a hajam, és kezét arcomon pihentette.
Majd hirtelen közeledni kezdett ajakival.
"Mit csinálsz Dani?"
Ismét válasz nékül hagyta kérdésem. Majd hirtelen megcsókolt.
Én.. fel sem fogtam mi történt. Arcom égett, és mintha pillangók repkedtek volna gyomromban...
Akkor jöttem rá, hogy Daniban nem csak a bátyámat látom. Hanem sokkal többet annál.
[…]
MDCCLXXXVII. X. X.
Gyorsan elszaladt majd' két esztendő. Rengeteg dolgot próbáltam, de nem tudtam megszabadulni ettől az idegen érzéstől. Fordítva sült el az egész; ahelyett, hogy eltűnt volna, csak még erősebb lett.
Az egyetlen dolog ami segít, az a zongora. Naponta többször is leülök játszani, csak hogy lenyugodjon a vadul kalapáló szívem.
Fogalmam sincs, mindez miért lehet. Kedvelem Sárát, bevallom. De ő a húgom. Nem érzek iránta semmi olyat, amit nem kéne. Legalább is azt hiszem, nem. Jó lenne tudni, hogy valójában mit érzek iránta.
Belegondolva, talán mégis többet érzek. Nem tudom. Sárával ellentétben én nem olvasok folyton, csak ritkábban. Talán ő érti mi ez; mármint feltéve, hogy ő is érzi. És szerintem nagyon is érzi.
A minap például épp zongorázni indultam, amikor megláttam őt. Az ablaknál ült, és olvasott. Ha jól láttam, Shakespeare-t. Mostanában mindig Shakespeare-t olvas.
"Sára?" Hangom kicsit remegett, mikor megszólítottam.
"Igen?"
"Zavarna, ha én most gyakorolnék egy kicsit?" Meg sem vártam mit mond, leültem a zongora elé, de szemeimet végig rajta tartottam.
"Nem." Szinte nem is nekem válaszolt, hanem a könyvnek, mert nem viszonozta pillantásom. Barna szemeit végig a drámára szegezte.
Játszani kezdtem, és onnantól megszűnt a külvilág. Csak én, és a zongora. A darabnak lágy csengése volt, a fő dallam pedig újra és újra visszatért. Annyira belemerültem, észre sem vettem, hogy időközben a húgom eltűnt a könyvtárból. A könyv még az asztalon hevert, de Sára már nem volt sehol.
Azonnal felugrottam és a keresésére indultam. Végigjártam az egész kastélyt, minden terembe benéztem, de nem találtam egyikben sem.
Mivel a kastélyban már hasztalan volt keresni, ezért a parkban folytattam a kutatást. Végig nevén szólítgattam, hátha válaszol. De nem tette.
Már épp fel akartam adni, és szólni a felnőtteknek, amikor megláttam valamit.
"Sára! Sára az Istenért, merre vagy?" Hangom teljesen kétségbeesett volt. Az ösvény, amin elindultam, egy szép tisztásra vezetett. A fűben üldögélve végre megpillantottam. Iszonyatosan megkönnyebbültem.
"Miért tűntél el?" Nem válaszolt kérdésemre. Könnyes szemeit rám emelte, s ajaki remegtek.
"Baj van?" Letérdeltem elé, hogy szemeink egymagasságban legyenek. Néhány kisebb tincse szemébe lógott; de eltűrtem őket, hogy lássam szemeit. Továbbra sem szólalt meg, csak nemet intett fejével.
"Most komolyan. Baj van? A bátyád vagyok, nekem nyugodtan elmondhatod."
Lesütötte szemeit, és óvatosan ajakiba harapott. Láttam rajta, hogy nagyon töri a fejét, mit válaszoljon.
"Én.. én nem tudom.."
Nem kérdeztem többet. Csak bámultam nagy, barna szemeibe, és hirtelen új érzés támadt bennem. Szinte égető vágyat éreztem arra, hogy ajakimat remegő ajakira tapasszam.
"Dani, jól vagy?" Végre megtalálta a hangját, én viszont elvesztettem. Egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon. Óvatosan a füle mögé tűrtem egy tincset, de nem húztam el a kezem.
"Mi.. mit csinálsz?"
Ajakimmal egyre közeledtem övéihez, míg ő csak értetlenül bámult rám. Mielőtt még felfoghattam volna, hogy a húgom van előttem, hirtelen megcsókoltam.
Csak pár másodperc volt az egész, mégis mindketten elpirultunk. Akkor jöttem rá, mi is az a fura érzés. Nem csupán testvéremként, én szerelemmel szeretem őt.
