Csalódás - novella

Egyelőre ő lenne az utolsó. Ők egyébként egy pályázatra születtek (az Első csók már korábban is megvolt), de sajnimajni nem nyertek.

-
- Szóval... - tüdejét teleszívta levegővel, mintegy megnyugtatva magát a lélegzetvétellel. - Mégis... Szóval, mégis mi van köztünk?
- Hát, nagyon jó barátok vagyunk...

Ennek már legalább 3 napja, de a lélek, a szív még mindig úgy sajgott, mintha csak percekkel ezelőtt lett volna. A szavak megállás nélkül pörögtek elméjében, ezzel egy perc nyugalmat sem hagyva neki. Nem tudta felfogni, mégis miért történt ez. Ő tényleg úgy szerette ezt a fiút, mint még soha senkit, és erre ezt érdemli...
Az összes barátnője boldog kapcsolatban volt, csak ő nem. Még a meleg barátai is előbb találtak fiút, mint ő. Ő volt az egyetlen, aki nem kellett senkinek sem.

Pedig annyi reményt fűzött ehhez a fiúhoz. Hiszen, ha vele volt, minden olyan tökéletes volt, és mindenki azt mondta, hogy tökéletesek lennének együtt. És tényleg azok lettek volna. A két elvont személyiség, a két fura, sznob. Együtt járhattak volna színházba, hangversenyre, operába... De ez mind csak álom marad. A gondolatra ismét könnyek szöktek már amúgy is kisírt szemeibe.
Miért? Miért nem volt elég jó még ennek a fiúnak sem? Hát tényleg ennyire csúnya lett volna? A személyiségét most nem tudta hibáztatni, hiszen a fiú akart barátkozni vele. A fiú ült le mellé azon a csütörtökön, aztán az összes többin. Sőt, ha már itt tartunk, nem ez volt az egyetlen jel. Mármint, olyan jel, ami túlmutatott a „nagyon jó barátságon” is. Rengeteg apró dolog, ami elég volt, hogy kötődni  kezdjen, majd menthetetlenül beleszeressen. Aztán ott voltak azok az apró dolgok – versek, dalok, csellószvitek -, amiket a fiú mutatott neki, és így most rá emlékeztette. Így hát fájóan kellett tudomásul vennie azt is, hogy ezentúl nem tud nyugodt szívvel Pilinszkyt olvasni, vagy Bachot hallgatni. Hát még elsétálni a zeneiskola előtt!

Az emlékek felszakadtak benne, és szívfájdalomtól s könnyektől  áztatva kavarogtak elmélyében.
- Elég - suttogta. Letörölte könnyeit, és új lejátszási listát indított el. A kedvenc bandáját, aminek semmi köze sem volt a fiúhoz.
Ezt kell tennie. Erősnek kell maradnia, és tovább kell lépnie. El kell felejtenie a fiút, aki pár napja még a világot jelentette számára. Bármennyire is nehéz lesz.

Muszáj lesz. 

Donc c'est la vie? - novella

Ő is ugyanaz a kategória, mint az előző, a cím magyarul valami olyasmi, hogy Szóval ez az élet?

-
Nevetését hallva inkább elkapta tekintetét a fiúról. Nem akarta ismét azt látni, hogy mindenkivel csodálatosan elvan, csak vele nem. Csak őt nem találta érdemesnek arra, hogy köszönjön neki, vagy hogy egyáltalán ránézzen.
Egy év - gondolta magában. - Mennyi minden meg tud változni egy év alatt.
Eddig azt hitte, ez csak valami hülye szállóige, amit tumblr-ön ismételgetnek a kétségbeesett lányok. De most ő is megértette ezt.

Egy éve ilyenkor barátok voltak. Olyanok, akik mosolyogva köszönnek egymásnak, akik egész órán egymás béna viccein nevetnek, ezzel teljesen kiakasztva a tanárt. Akik felváltva küldik egymásnak a Bach- és Chopin-darabokat, hogy ezt ismered-e.
Megint elkapta az a fojtogató hiányérzet, amit mindig érzett, ha a barátságukra gondolt. Vagy ha azokat a dalokat hallgatta, amiket a fiú küldött. Hiányzott neki ez az egész, ami köztük volt, bármi is volt az - barátság, vagy már kicsit több is annál. De akármi is volt, vége szakadt, egyik pillanatról a másikra.
Ha akkor májusban odamegyek hozzá a pályaudvaron... Talán minden másképp alakult volna.
És megint látta maga előtt a május végi meleg délutánt, amikor bátrabb volt, mint eddig valaha, és megkérdezte. Megkérdezte, hogy ugyan már, abban a novellában magára ismert-e. Megint látta maga előtt a mosolyt, amivel válaszolt.
Hogy eltervezte azt a napot! Direkt megvárta a későbbi buszt, hogy még találkozhassanak. Minden remekül ment, olvasta a fiútól kölcsönkapott könyvet, amiből az ő illata áradt. Még talán nem is lett volna baj, hogy leült mellé beszélgetni az a másik srác. Nem lett volna, ha azonnal felpattan mellőle, és a fiúhoz siet.
Akkor talán még lett volna esélyem arra, hogy minden tökéletes legyen, és boldogok legyünk. Együtt.
De ő nem pattant fel a másik srác mellől, akinek még csak nem is figyelte hozzá intézett szavait. És ezért azóta is magát hibáztatta. Szentül hitte, hogy ő rontotta el. Pedig ő nem is tett semmi rosszat. Ő csak szeretett egy fiút, és merte azt hinni, hogy talán a fiú is így érez.
De nem érzett. Sőt, kezdett kételkedni abban, hogy egyáltalán vannak-e érzései.
És lassan ő sem érzett semmit, csak fájdalmat és ürességet. A bizonytalanság kiölt belőle mindent. Az a kicsi, ami megmaradt volna, a fiú érthetetlen dolgai miatt inkább feladta.

Hát ez volna az a bizonyos „nagybetűs”? A vér, a könnyek, a fájdalom? A kétszínűség, a szenvedés?
Akkor ő köszöni szépen, nem kér belőle.

Első csók - novella

Heeeyyy. Van mostanából néhány ilyen rövidebb 3-400 szavas novellám, gondoltam kidobálom őket ide is, nem csak wattyre.
Ő lenne az első, luvoljátok.

-
- Aztán azt súgta, remélem holnap reggel emlékezni fogok erre.
- És azután?
- Újra megcsókolt. Aztán még vagy egy milliószor. Komolyan, ezért megéri elmenni az Isten háta mögé buliba.
Elbúcsúztak. A lány, ahogy hazafelé sétált, barátnője történetén gondolkodott. Ő nem járt el otthonról, vele nem történtek ilyenek. Őt nem csókolták meg részeg fiúk. Ha már itt tartunk, józanok sem.

Már régóta álmodozott arról, milyen is lehet ez. Amikor egy fiú magához húzza, és megcsókolja. A fenekébe markol, és irtó cuki dolgokat súg a fülébe, hogy esetleg többre is rávegye.
Tökéletesnek képzelte, és várta, hogy egyszer majd vele is megtörténik. És majd ő meséli a lányoknak, hogy volt egy srác. A lányok meg majd sikítanak, és egymás szavába vágva próbálnak minél többet megtudni. És ő majd csak mesél, hogy ilyen jól csókolt, meg olyan cuki dolgokat mondott. Aztán persze történt még ez meg az, mert mindig történik. Mert a gimis lányok már csak ilyenek egy buliban 3 vodkanarancs után.
De tudta, ez igazából csak álom marad. Utált emberek közé menni, a bulikban sosem volt ott. Ha folyton szobája négy fala között ücsörgött, mégis hogy gabalyodott volna össze egy fiúval?

Aztán megtört a jég. Nyár volt, tikkasztó meleg, és a lányt egyszerűen kikészítette a nyári meló. Akkor hívta meg az egyik haverja, hogy ugyanmár, el kéne jönni abba a tanyabuliba. És a lány igent mondott. S mikor aznap elindult otthonról, nevetve arra gondolt, hogy majd ez lesz az a buli, hogy srác meg csók és a többi.
És ott volt. És nem akarta erőltetni, úgy volt vele, lesz, ami lesz. A véralkohol szint meg csak emelkedett. A srácban is, aki mellette ült, és még ismerte is egy verseny miatt.
Majd egyszer csak megtörtént. Nem tudta, hogy és miért, de a srác ajkai az övéin voltak, a nyelve meg a szájában.
Amikor másnap felébredt, a srác mellkasán feküdt. Tudatában volt a történteknek. Tudta, hogy levegőt alig kaptak, úgy falták egymást. Tudta, hogy a srác keze felváltva tapadt a mellére, vagy a fenekére. Tudta, hogy a srác többet akart. De ő nem akart az a lány lenni.

És nem is lett.