Love beats time IV. - szentimentális levélregény

Hello embereeek!

Ismételten jelentkezem, ezúttal ennek a kis cuclinak a rövid folytatásával. Nya, annyit fűznék hozzá, hogy most már tényleg érthető legyen, hogy az egész onnan indult, hogy még régebben olvastam az Időfutár-sorozat első részét (ebben van az Ervin-Edina páros is). Szóval ebben a könyvben van szó Kempelen munkásságáról, ami eléggé megtetszett, így némi körítéssel felhasználtam/használom. Másodszor pedig úgy indult ez az egész, hogy a tavalyi osztálykirándulásunkon jártunk 'Ladányban, és én azonnal beleszerettem a kastélyba, de leginkább a könyvtárba.

És végül néhány link.
Ha ennek a csodának az előző részeit akarjátok elolvasni, itt tehetitek meg:
I. rész ; II. rész ; III. rész 
Illetve, ha akadna bárki, akit még nem zaklattam halálba vele, és szeretne mélyebben elmerülni a munkásságomban, annak ajánlom a nemrégiben kreált poet.hu-s profilom, amin időnként megjelentetek egy-egy újabb rímekbe szedett borzalmat. 

Summa summarum, jó olvasást!~

-
[...]

1788. Június 16.

Kedves naplóm!

Mint utolsó alkalommal leírtam, sikerült fényt derítenem a furcsa érzés eredetére, vagy inkább okára. Az évek alatt, ahogy felnőttünk - magam is 11 éves vagyok már - Dani kezdett egyre többet jelenteni számomra. Először csak olyan volt, mintha testvérem lenne. Ám mára már ő az, aki minden gondolatim kitölti. Lángol bennem a fiatal szerelem, akárcsak a költőkben. És az a rövid csók óta tudom, Dani is hasonlóképpen érez. Az elmúlt egy évben szinte mindig a zongora előtt ült, és játszott. A vidám dallamok idővel egyre komolyabbak, majd szomorúbbak lettek. De ezeket a darabokat már sosem a könyvtárban hallgattam. Az a nap óta kerüljük egymás társaságát, persze úgy, hogy szüleinknek ne legyen feltűnő. 

Félek a közelében lenni. Nem szabadna ilyet éreznem a testvérem iránt, egyszerűen nem...

Valamint a tegnap történtek... Nem tudom mit vétettem, hogy Isten íly büntetést szab rám.

Új szokásomhoz híven a délután derekán felkerestem a park egy eldugott zugában leledző rejtekhelyem; ami történetesen az a tisztás, ahol az az eset is történt. Eddig ez volt az a hely, ahol valóban csak én voltam a magánossággal. Azonban tegnap ez másképp történt. Amint leültem a puha fűbe, közeledő léptek zaja ütötte meg a fülem.

- Ki az? - kérdeztem bátortalanul.

- Csak én. - jelent meg a tisztáson bátyjám. Azonnal felálltam, és távozni készültem, ő azonban karomnál fogva megállított.

- Kérlek, várj!

- Miért? - néztem kék szemeibe, amikben mindig elveszek.

- Beszéljük meg...

- Mégis mit? - kérdeztem értetlenül.

- Jaj, Sára, ne szórakozz! Tudom, hogy neked is nap mint nap eszedbe jut!

Szemeimet lesütöttem, kerültem tekintetét. 

- Kérlek... Tudom, hogy te is szenvedsz ettől az egésztől. Beszéljük meg.

- Dani, ezen nincs mit megbeszélni. Ez az egész nem helyes. A testvérem vagy...

- Nem, nem vagyok az. Nem vagyok Nádasdy. Kenessey a nevem, és én erre büszke vagyok. Nem vagyok a testvéred Sára. Ne fuss el azért, mert szerinted ez nem helyes. Ne hallgass erre itt! - bökött halántékomra. - Inkább hallgass erre. - kézfejem szívemre helyezte, s kezével ott tartotta azt. - Tedd azt, ami a szíved szerint helyes. 

Nem találtam a szavakat, hogy elmondhassam mindazt az érzés áradatot, ami akkor, ott bennem volt. Miután tudasult benne némaságom, folytatta.

- Kérlek.. Kérlek mondd, hogy te is érzed.. Érzed mindazt, amit én. Sára, én szeretlek téged. De nem úgy, mint testvérem. Én úgy szeretlek, mint költő a múzsáját, kihez verseit írja.

- Mint költő a múzsáját... - suttogtam magam elé.

- Sára, kérlek...

Tekintetem felemelve az övébe fúrtam. Néhány pillanatig csak bámultunk egymásra, aztán úgy éreztem, most már cselekednem kell.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, hirtelen megcsókoltam. Azonnal visszacsókolt, s egész közel vont magához. Ez a csók jelentősen hosszabb volt, mint az első. Egyikünk sem akart elszakadni a másik ajakitól, de végül kénytelenek voltunk ezt tenni. 

Bűnösnek éreztem magam, hiszen Dani valahol mégis olyan volt, mintha a testvérem lenne. 

- Szeretlek... - suttogta újra és újra.

- Én.. én azt hiszem... Ez akkor sem helyes...

- Miért? - kérdezte kétségbeesetten. 

- Igazad van, valójában nem vagy a testvérem. De mégis annak számítasz. Dani, kimondom, én úgyszintén szeretlek téged. Ám mégsem lehetünk csak így egyszerűen egymáséi. A szüleink, vagyis pontosabban szüleim hallani sem akarnának ilyenről...

... Ó, Istenem! Mily bűnt követtem el, hogy ily büntetést érdemlek?

MDCCLXXXVIII. VI. XXIII.

Én ezt már nem bírom... Istenem, miért teszed ezt velem? Miért kell így szenvednem? Adsz mellém egy lányt, aki többet jelent mindennél, és ő az...

Ő az, aki mintha a testvérem lenne... Miért? Miért haltak meg a szüleim? És miért pont Sára szülei vettek magukhoz...? Miért kell ennek így lennie? 

De ez még elég is volna. Valahogy csak túltenném magam rajta. De Sára... Sára viszont szeret...

Már nap mint nap találkozunk titokban a tisztáson. Ez lett a mi közös kis titkunk. A tisztás... És a szerelmünk...

Minden délután ott vagyunk, és egymást ölelve, vagy csak egymás kezét fogva beszélgetünk. Hát még amikor puha ajakival csókot lehel enyémekre. Oly reménytelen szerelem ez. Bármennyire is szeretjük egymást, mégsem lehetünk egymáséi. Ebben a korban nem. De talán egy másikban...

Tudom, lehetetlennek hangzik, de talán mégsem az... A minap a gróffal, vagyis Sára édesapjával folytatott beszélgetés reményt adott. 

A tudományról beszélgettünk, illetve feltalálókról. Mesélt a Törökről, amivel nemrég egyik ismerősének is szerencséje volt játszani. Ám nem ez a lényeges. Mesélt a Török készítőjéről, Wolfgang von Kempelenről, azaz Kempelen Farkasról. Hosszan firtatta sokrétű tehetségét, majd rosszallóan megjegyezte, hogy az új találmánnyal túl nagy fába vágta a fejszéjét az idősödő feltaláló. Ugyanis fejébe vette, hogy készít egy működő időgépet. Ha valahogy sikerülne neki, és segítene nekünk, más korba vinne minket... Valamely más korba, a jövőbe... Ahol a szüleink már nem a szüleink, ott talán együtt lehetünk. Ó, Istenem, kérlek, szánj meg minket, s segíts nekünk!

Én nagyon reménykedem ebben, Sára azonban nem.

- Dani, ez szinte lehetetlen... Egy időgép... Aztán, ha sikerül is neki, miért segítene nekünk?

- Az apád igen befolyásos, talán...

- Apám hallani sem akarna erről. - vágott közbe.

- Nem is kell neki. Csak megemlítenénk a nevét...

- Ennek semmi értelme... - nézett rám elkeseredetten.

- Jó, az lehet... De be kell látnod, hogy ez az egyetlen esélyünk! 

- Nem akarlak letörni, de mennyi az esélye, hogy abban a jövőben jobb lesz? Miért gondolod úgy, hogy ez nem marad így? 

- Nem tudom, Sára. Én csak szeretném azt hinni, hogy az életben egyszer mi még boldogok lehetünk.. együtt.

Nagyot sóhajtott, mielőtt megszólalt.

- Rosszabb a helyzetünk, mint Romeonak és Júliának.

- Azt azért nem mondanám. Nekünk még van esélyünk, nem kell meghalnunk. Kempelen segíthet rajtunk... Kérlek, higgy te is abban, hogy sikerülhet!

- Én próbálok, de... Ez teljesen hihetetlen.

- Tudom. De nekünk sikerülhet... - kezeim közé fogtam az ő kezét. Ujjaival megszorította enyémeket.

- Nekünk sikerülhet... - suttogta, majd ajakival apró csókot nyomott ajakimra.

Istenem, százszor kérlek... Segíts rajtunk!