Hey, everybody. Ezt a beszélyt (értsd novellát) Ifjúíró (vagy valami hasonló) pályázatra szánom. Szurkoljatok, hátha végül a sárvári táborban kötök ki.
Rég ajánlottam bárkinek is írást, de ezt most mégis ajánlanám az egyik - ha nem a legrégebbi - olvasómnak, Anitának! Köszönöm, hogy a kezdetektől fogva mellettem álltál, és mindig volt pár tipped, tanácsod a depis hajlamaimmal kapcsolatban. Remélem nem bánod, hogy e történet nyomi kis főhőse utánad kapta a nevét. ❤ (Nyugi, csak a nevét. Az összes nyomi tulajdonságát tőlem kapta, a srác meg hát.. "rossz" múzsám pls.)
Jó olvasást!~
-
Sikoly. Csattanás. Sötét. Fájdalom. Érzem, ahogy haldoklom. Az orrom eltelíti a vér fémes szaga, és a füst. A tűz melege, a lángok fénye. Ég az autó. Még több sikoly, kiabálás és káromkodás. Majd sziréna magas hangja üti meg a fülem. Félek. Még mindig sötét van, és egyre erősebb a fájdalom.
Már alig van levegőm, mikor karokat érzek vallámon. Hirtelen lesz fényes minden, a kék és piros fények villogva láttatják a két roncsot. Vér borít mindent...
Végre sikerült felébrednem ebből a rémálomból. Kitöröltem szememből a könnyeket, és csak néztem magam elé. Két hónapja volt a baleset, de még mindig kísért a rémálmaimban.
Hirtelen harsant fel mellettem az ébresztőóra, ami egyben egy új hét kezdetét is jelezte. Nem sok kedvem volt ismét bemenni a sok új ember közé. A baleset után kénytelen voltam felköltözni a fővárosba az egyetlen élő rokonomhoz.
A tanév kezdete óta, azaz nagyjából egy hónapja járok ebbe a gimnáziumba. Az alatt az egy hónap alatt mindössze egy emberrel sikerült összebarátkoznom, de vele is csak azért, mert ő vezetett körbe. Mit ne mondjak, hatalmas sikereim vannak az emberi kapcsolatok terén. Bár, hogy őszinte legyek, nincs szükségem a kétszínű emberekre, amíg mindig akad egy új könyv amit olvashatok.
Majd' 10 perc után realizáltam, hogy végre ideje lenne kimásznom az ágyból, és végre elkezdeni a hetet. Ráérősen készülődtem, hisz a gimi egy köpésre van, 5 perc alatt simán odaérek. Gondolatban átfutottam az órarendet; matekkal kezdek, aztán angol következik. Utána fizika, történelem, és egy lyukasóra lesz. A sort egy irodalom, majd földrajz kettős zárja.
Nincs is jobb dolog, amit az ember lánya elképzelhet, mint a hétfő első óra matek. Amikor még azt sem tudod hol vagy, de már bonyolult számításokat kell végezned. Imádok minden hetet így kezdeni!
Lelkesedés jelentős hiányában sétáltam fel a megszámlálhatatlan lépcsőn a teremig, hogy aztán belevethessem magam a másodfokú egyenletek gyönyöreibe. A negyvenöt perces tanóra mintha órákig tartott volna. Az idő lassan telt, és a fene se tudta mit kéne kezdeni a feladott egyenletekkel. Az óra végét jelző csengő egyenlő volt az üdvözüléssel az osztály szinte egészének.
A következő órák - hála az égnek - gyorsabban teltek, és mire észbe kaptam, már ismét a lépcsőket jártam, immáron irodalomra tartva.
- Anita! - a hang irányába fordultam, és egy szem barátnőmet, Annát pillantottam meg. - Hallottál valamit a mai irodalomról?
Válaszul csak a fejemet ráztam, mire ő folytatta.
- Úgy hallottam különleges lesz.
Mitől lehet különleges egy irodalomóra? Csak ezen jártak a gondolataim, egészen az óra kezdetéig, amikor is választ kaptam a kérdésre.
- Kedves diákok! A mai óra igen rendhagyó lesz. A kötelező olvasmányt fogjuk venni, Goethe-től Az ifjú Werther szenvedéseit. Ám az órát nem én fogom tartani, hanem gimnáziumunk volt diákja. Kérlek fogadjátok sok szeretettel! - amint a végére ért, a tanár elhagyta a termet, és helyébe egy 19 körüli srác lépett. Csillogó kék szemeivel pásztázta a tömeget, majd elmosolyodott és végre megszólalt. Hangja kellemesen mély volt, az a fajta, amit az ember lánya egész nap szívesen hallgatna.
- Sziasztok. Én Máté vagyok, talán ismertek is, hiszen csupán tavaly érettségiztem ebben a nagyszerű intézményben. Meg ne kérdezzétek miért, de úgy tűnik ma én tartom az irodalmatokat.
Mivel én ültem legelöl, így csak pár lépésbe telt neki padomhoz érni.
- Elkérhetném? - bökött a könyvemre. - Az enyém otthon maradt.
- Persze, vidd csak.
Válaszul rám villantotta észveszejtő mosolyát, majd visszasétált asztalához, és megtartotta életem eddigi legjobb óráját.
Mindig imádtam az irodalmat, Werther szomorú története pedig személyes kedvencem. De a legjobb mégis Máté volt. Életemben nem találkoztam még olyan fiúval, aki ennyire szívből beszélt volna az irodalomról, hát még egy szentimentális levélregényről.
Az óra végeztével, nem igyekeztem túlzottan elhagyni a termet. Lassan pakoltam el a cuccaim, mikor megállt padom előtt.
- Köszönöm..
- Anita. - felpillantottam rá a táskámból, ő pedig mosolyogva visszaadta a könyvet.
- Látom ez az egyik kedvenced.
- Miből gondoltad? - a kezemben lévő már kissé viseltes könyvre pillantottam. Szó mi szó, meglátszott rajta, hogy párszor már olvastam. - Persze a könyv állapotán kívül.
- Aláhúztad a kedvenc részeid. A zongoránál, vagy amikor Werther az öngyilkosságról ír.
Fellapoztam a kötetet, és valóban. A kedvenc idézeteim végig alá voltak húzva benne.
- Illetve öröm volt nézni, ahogy hallgatod az elemzését. - továbbra is mosolygott, a pulzusom pedig már az egekben volt.
- Szeretem ezt a könyvet. Könnyű.. könnyű azonosulni a főszereplővel..
Ajkamba haraptam, mikor ráeszméltem, mekkora marhaságot is mondtam éppen.
Ő ezen halkan kacagott, majd inkább új témát vetett fel.
- Egyébként, elég nagy az esély rá, hogy a közel jövőben lesz még néhány közös óránk. - lazán a padnak támaszkodott, nekem pedig majdnem kiesett kezemből a tolltartó, amit próbáltam még a táskámba tuszkolni. Francba ezzel az idegességgel.
- Az jó.. - villantottam egy félénk mosolyt rá, amit viszonzott.
- Te egyébként tavaly nem ide jártál, ugye? Valahogy nem emlékszem rád.
- Nyáron lettem fővárosi, szóval okkal nem emlékszel. Viszont most mennem kell órára.
- Nehogy elkéss. Szia. - szélesen elmosolyodott, és saját cuccait rendezgette.
- Szia. - most már muszáj volt sietősre vennem a dolgot, mert kb. két-három percem maradt a szünetből, és majdnem az épület másik felébe kellett mennem.
A földrajz - mint az év során végig - most sem kötött le. Egész órán csillogó kék szemekről ábrándoztam, és egy mély hangról, ami a kedvenc könyvem elemzi.
Sőt, ezek a kék szemek utána egész nap kísértek. Még álmomban is csak azt a kék szemű fiút láttam, a kedvenc könyvemmel kezében, az aláhúzott résznél kinyitva.
Hetek óta először esett meg, hogy nem sírva keltem, sőt egész jó kedvem volt. Készülődés közben, vagy a lépcsőket mászva, vagy órák között - egyfolytában csak dudorásztam, és még magam is megleptem a vidámságommal.
- Hát, nem volt nagy szám ez a tegnapi irodalom. Valami jobbra számítottam. - Anna véleménye teljesen az ellentéte volt enyémnek.
- Nekem tetszett. Annyira nem volt rossz. Végül is a kedvenc könyvemről volt szó.
- Aha, kedvenc könyv, mi? - cukkolt, mire csak bólintottam. Arcom kezdett egyre vörösebbé válni. - Láttam hogy néztél rá! Bejön, mi?
- Dehogy. Még csak nem is ismerem.
- Nem kell ehhez ismerni. Vagy talán már bele is zúgtál?
- Valószínűleg. - hangomban szarkazmus csengett, és nevetésem inkább volt kínos, mint őszinte.
Nem hinném, hogy belezúgtam. Én nem szoktam csak úgy, egy tanóra alatt belezúgni valakibe. Vagyis remélem. Nem szeretek szerelmes lenni. Sosem jövök ki jól belőle.
- Na mindegy. Állítólag holnap is ő lesz, szóval örülhetsz.
- Hát, ha még a Werthert vesszük, akkor...
- Persze-persze, a Werther! - nevetve integetett, majd eltűnt szemem elől az órára tartó diákok tömegében.
Kezdett ez is egy olyan pillanat lenni, amikor egyszerűen elegem van a húsvér emberekből, és sokkal inkább vágyom kitalált, könyvbéli karakterek közé. A kezemben szorongatott könyvre pillantottam. A borítón egy XVIII. századi férfi ült, sárga mellényben, és kék kabátban. Az az ominózus Werther. Görcsbe rándult a gyomrom, és magam sem tudom miért. De a görcs ott volt, és egész nap bosszantott.
Másnap reggel már enyhülni látszott, de amint fejben átfutottam az órarendet, szinte még erősebb lett.
A tetőpontot az irodalomóra előtti szünetben érte el. Egyszerűen képtelen voltam enni, sőt, még beszélgetni is alig volt erőm. Aztán megjelent ő. Ledobta cuccait a tanári asztalra, majd letörölte a táblára korábban felírt néhány szót. Végül megfordult, és rámmosolygott.
- Sziasztok! Mint látjátok, sajnos, nem sajnos, a mai órát is én tartom. - keresgélt a cuccai közt, majd gyorsan asztalomhoz lépett. - Anita, elkérhetném újból a könyved? Én szerencsétlen megint otthon hagytam. - kínosan nevetett, miközben lazán az előttem lévő üres padra támaszkodott.
- Persze. - mosolyogtam, és odaadtam neki a kérdéses könyvet.
- Köszönöm. - mosolyogva elvette, majd az előzőhöz hasonlóan tökéletes órát tartott. Komolyan mondom, szívesen ülnek egész évben az ő óráin, mint a tanárén.
Máté beszédén hallatszik, hogy tényleg szereti, és érdekli amiről beszél, és ez a tanárról nem mindig mondható el.
Az óra végeztével ismét az előttem lévő padnak támaszkodva adta vissza könyvemet.
- Igérem, holnapra már hozom a sajátom.
- Rendben. - mosolyogtam, majd táskámba süllyesztettem a visszakapott Wertherem. Beszélgettünk még pár szót, aztán siettem az órámra, lépcsők százait megmászva. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy átlapozzam a könyvet, és ezt meg sem tettem egészen addig, míg haza nem értem. Fáradtam dobtam le magam az ágyamra, kicsit később pedig kezembe akadt a könyv, amit gyorsan átpörgettem. A lapok gyors mozgásának következtében, hirtelen egy kisebb fehér cetli hullott a padlóra.
Rögtön arrébb dobtam a könyvet, s a cetliért nyúltam. Kihajtottam a négyrét hajtott fecnit, és egy ismerős kézírással írt levélre hajazó szöveget pillantottam meg.
"Kedves Anita!
Hálás vagyok azért, hogy mindig rendelkezésemre bocsátod a könyved, mert én valahogy mindig otthon felejtem a sajátom, teljesen "véletlenül". Őszintén sajnálom, hogy nem ismertelek meg már tavaly, és így csak ez a pár tanóra jut nekünk. Nagyon szimpatikus vagy, rég láttam ilyen szép lányt így rajongani egy szuicid hajlamú karakterért.
Remélem egyetértesz azon felvetésemmel, hogy nekünk iskolán kívül is találkozunk kellene.
A holnapi órán várom válaszod,
Máté"
Többször elolvastam, és hatalmasakat pislogtam, mert egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy tényleg ez áll a papíron. Szívem hevesen dobogott mellkasomban, a légvétel pedig hirtelen nehézkes lett. Csak nem igaza van Annának, és belezúgtam?
Hm, nagyon úgy tűnik. Mindenesetre a kezemben tartott cetli alapján én sem vagyok közömbös számára. A holnapi órán várom válaszod. Egyértelműen igenlő választ kap majd. Lehetetlen nemet mondani egy effajta srácnak.
Másnap rettentő nagy boldogsággal másztam a lépcsőket, hogy elérjem végre az irodalomnak helyet adó termet. Az óra pedig szokás szerint ment, azt leszámítva, hogy most tényleg magával hozta saját példányát a műből. A csengő vidám dallama után - szintén szokás szerint - lassan szedtem össze cuccaim. Amikor viszont már csak ketten maradtunk a teremben, kivette kezemből könyveimet, és a padra rakta őket.
- Nem tudom megtaláltad-e az üzenetem. - kék szemei barnáimat keresték, míg a válaszomat várta.
- Természetesen megtaláltam.
- És mi a válaszod?
- Ilyen kérdésre mondhatnék mást, mint igent?
- Nem hiszem. - nevetett, majd hirtelen magához húzott, és szorosan átölelt. - De kifejezetten örülök ennek a válasznak.
Arcomat nyakhajlatába fúrtam, közben próbáltam a lehető legtöbbet szívni szinte narkotikus illatából.
De pár perc múlva az idill megszakadt, s most méginkább sietnem kellett a következő órámra. Mégis, ott volt bennem a hétvégi találkozó ígérete, ami egész napomat felvillanyozta.
Olyannyira, hogy már napok óta eszembe sem jut a baleset. Talán végre sikerült találnom egy embert, aki segít elfeledni a tragédiát.
A szombati napom izgulással, és készülődéssel indult. A kora délutánra megbeszélt találkozó már csupán félórányira volt. Remegő léptekkel léptem be a közeli kávézóba, ahol Máté már várt rám. Egy-egy bögre - a hűvösebb időre való tekintettel - forró ital társaságában beszélgettünk.
- Egyébként, hogy őszinte legyek, már az első óra első percében kinéztelek magamnak.
- Ó, valóban? - hangomban valós meglepettség csengett.
- Úgy ám. Gyönyörű lány vagy. - áthajolt az apró asztalon, és apró csókot adott volna ajkaimra, de én elhúzódtam.
- Sajnálom, én azt hittem te is ugyanúgy érzel, pont mint én. - szabadkozott.
- Úgy is érzek, csak tudod.. - lesütöttem a szemem, és éreztem ahogy vér tódul arcomba, vörösre színezve azt.
Ujjaival gyengéden megemelte állam, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Figyelj, teljesen megértem, hogy ilyen vagy. De én tényleg, őszintén azt érzem, hogy csak kis idő kérdése, és beléd tudnék szeretni. Anita, bízhatsz bennem. Én sohasem okoznék neked fájdalmat. Sem szándékosan, sem véletlenül.
Hüvejkujjával lassan végigsimított alsóajkamon, amitől kellemes érzés futott végig a hátamon. Elmotyogtam egy halk köszönömöt, aztán hirtelen felindulásból ajkaimat övéire tapasztottam. Csókja édes volt, és semmihez sem fogható.
Amikor elszakadtunk egymástól, arcán félénk mosoly ült, és halványan el is pirult. Én viszont olyan vörös voltam, hogy még egy érett paradicsom is megirigyelhetné arcom jelenlegi színét. Amint felocsúdtunk a történtekből, folytattuk a társalgást.
- Egyébként miért költöztél fel 'Pestre?
- Hát tudod... a szüleim még nyáron meghaltak egy balesetben...
- Jézusom, részvétem.. - gyengéden megszorította a kezem, és együttérző pillantást lövelt felém. - Nyáron nekem is volt egy balesetem.
- Mesélsz róla? - hangom halk volt, ahogy félénken feltettem a kérdésem. Aprót bólintott, majd mesélni kezdett.
- Buliból mentünk haza. Én tényleg csak egy sört ittam, a többiek viszont a sárga földig itták magukat. Épp vezettem, amikor a mellettem ülő haverom poénnak szánva valahogy odakavart a kormányhoz. Már csak azt vettem észre, hogy a másik sávban vagyok, és egy másik autó jön szembe.. Én apróbb zúzódásokkal, és egy nagy összegű bírsággal megúsztam. Haveromat pedig le is csukták pár hónapra. Viszont a másik kocsiban ülők, akik tényleg nem tehettek semmiről, ők... Ők nem élték túl...
- Sajnálom... - nem tudtam mást kinyögni, a gyomrom rettenetesen remegett, és furcsa érzések kavarogtak bennem. - Mikor történt ez?
- Július hetedikén.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő, és habozva tettem csak fel a következő kérdést. - És hol?
- Az autópályán, Herend közelében.
Az eddig felgyülemlett vér hirtelen futott ki az arcomból. Szédülni kezdtem, és borzalmasan rosszul éreztem magam. Könnyek kezdték marni szemeim, és nem sok kellett, hogy legördüljenek arcomon.
- Anita, minden rendben? - hangjában aggodalom csengett, és kezem után kapott, de én elhúztam azt.
- Akkor, és ott... Ott haltak meg a szüleim. - a könnyek megállíthatatlanul gördültek le arcomon, szépen egymás után. Máté is ledermedt, majd halkan szabadkozni kezdett.
- Sajnálom, Anita.. Én.. én nagyon sajnálom...
A gondolatok kavarogtak fejemben. Itt ez a tökéletes fiú, akibe szinte már bele is zúgtam.. Aztán kiderül, hogy ő okozta a szüleim halálát.
Hirtelen felpattantam helyemről, és még annyi időt sem hagytam magamnak, amíg felkapom a cuccaim. Csak rohantam, mindenen átesve. A látásom homályos volt a könnyektől, de ez nem akadályozott túlzottan. Az utolsó, amit hallottam, Máté kiáltása volt.
- Anita, ne! - kiáltotta kétségbeesetten. Még visszafordulhattam volna, de nem tettem. Csak futottam, ki az útra, egyenesen egy kicsit magasabb sebességgel menő autó elé.
