Szóval.
Nagy projektbe fogtam bevallom. Ez a történet egy amolyan 'szentimentális levélregény' lenne - mert azokat annyira imádom, hogy nekem is kell egy saját - ami egyszerre két szemszögből futna. Igyekszem majd nem elrontani - ahogy a régi blogjaim mind elrontottam. Nagyjából, ennyi, remélem nagyjából érthető lesz a történet, és kellően korhű is.
A címe Love beats time, ami nagyjából annyit tesz, hogy A szerelem legyőzi az időt. Valami nagyon frappánsat akartam, de jobb sajna nem jutott eszembe:c Viszont ez rejtélyesen utal a történet fordulataira, amiket nem akarok előre lelőni. Szóval, vágjunk bele..
-
1784. Május 5.
Kedves naplóm!
A mai napom igen furcsa volt. Mielőtt megérkezett volna a tanárom, édesapám magához hivatott. Amint kiértem a csarnokba, megláttam egy velem majdnem egyidős fiút.
"Ő itt Dániel." Szólt édesapám. "Mától ő is velünk fog lakni, itt, Ladányban. Tiszteld úgy, mint bátyádat."
A fiú rám emelte kék szemeit, amik nagyon szépek voltak. Még soha életemben nem láttam ilyen szép kék szemeket.
Gyorsan szoknyám után kaptam, és meghajoltam előtte. "Bátyám.." kedvesen viszonozta a meghajlást, de nem szólt egy szót sem.
"Menjetek a könyvtárba, nemsokára megjön a tanárod, vagyis tanárotok."
Besiettem, ő pedig jött utánam.
"Még be sem mutatkoztam. Nádasdy Sára."Ismét meghajoltam előtte, immár a könyvtárban. "7 éves vagyok, és úgy tűnik mostantól a húgod is." Mosolyogtam.
"Kenessey Dániel." Meghajolt. "Én 10 éves vagyok, és mostantól a bátyád." Mosolygott rám.
"Miért fogsz velünk lakni? Miért nem a szüleiddel?"
"Nos, mert.. a szüleim.. hát tudod, meghaltak.."
"Jézusom, nagyon sajnálom.."
"Semmi gond. Nem tudhattad.. Mellesleg milyen tanár jön majd?"
"Nem tudom. Mindig más jön."
"De mit tanulsz?"
"Sok mindent. Tudok már írni és olvasni, meg számolni is. Tanulok matematikát, irodalmat, illetve angolt, és franciát."
"Miért nem németet?"
"Édesapám jobb szereti a másik két népet. A németeket nem szereti."
"Oh, értem." Ekkor körbenézett. "Azt a zongorát észre se vettem." Mosolyogva felállt, majd leült a zongorához és játszani kezdett. Egy egyszerű darabot játszott, azt viszont gyönyörűen, hiba nélkül.
"Régóta zongorázol?"
"Nagyjából két éve." Válaszolta, miközben megfordult a széken.
Ekkor betoppant a tanár, és egy irodalomóra vette kezdetét.
A nap további részében megmutattam Daninak a kastélyt, illetve a parkot is. Nagyon megkedveltem, és végül is örülök, hogy hozzánk került.
Édesapám később elmagyarázta nekem, hogy Dani miként is került hozzánk. Az édesapja édesapám jó barátja volt, a tragikus esetig, amikor is újdonsült bátyám elárvult. Mivel nem voltak rokonai, akikhez mehetett volna, így édesapám úgy érezte, kötelessége magához vennie egykori barátja egyetlen fiát. Aminek az egyetlen lánya, vagyis én, nagyon örülök, mert mindig akartam egy testvért. Ha nem is a testvérem valójában, én mégis örülök, hogy Dani velünk van.
MDCCLXXXIV. V. V.
A mai nap kerültem új családomhoz. A szüleim halála miatt vett magához édesapám egy jó barátja, így most az ő kastélyában élek Ladányban. A kastély gyönyörű, majdnem olyan szép, mint a miénk.
A családban nem én vagyok az egyedüli gyermek. Van egy "húgom" akivel hamar megismerkedhettem.
"Egy pillanat és idehívom."szólt a gróf a kastély csarnokában, majd hangosabban folytatta. "Sára, kérlek gyere ki."
"Azonnal, édesapám."válaszolta egy hang a környező szobák valamelyikéből, majd pár perccel később egy nálam alig fiatalabb lány jelent meg.
"Ő itt Dániel." Mutatott be. "Mától ő is itt él velünk. Tekints rá úgy, mint bátyjádra."
A lány meghajolt előttem, de én zavaromban semmit sem tudtam mondani, csak udvariasan viszonoztam a meghajlást.
"Menjetek a könyvtárba. Nemsokára jön a tanárotok."
A "húgom" elsietett, én pedig loholtam utána. Mikor beértem, ő már ott várt engem.
"Még be sem mutatkoztam. Nádasdy Sára." Ismét meghajolt előttem, majd mosolyogva folytatta. "7 éves vagyok, és mostantól a húgod."
"Kenessey Dániel." Válaszoltam, majd én is meghajoltam. Mosolyognom kellett, ahogy ránéztem miközben folytattam. "10 éves vagyok, és a bátyád mostantól."
Beszélgettünk, és rákérdezett a szüleimre is. Kicsit rosszul érintett, de neki mégis elnéztem. Azonnal megkedveltem Sárát, és remélem ő is így érez.
Ezután a szó a sokrétű tanulmányaira terelődött. Aztán észrevettem a sarokban álló zongorát. Mindig megnyugtatott ha játszottam.
"Ezt eddig észre se vettem." Leültem és játszani kezdtem a kedvenc darabom. Nem volt túl bonyolult, de annál szebben játszottam már.
"Régóta zongorázol?" Hallottam hangját mögülem.
"Talán két éve." Válaszoltam miközben megfordultam a széken.
Pár perccel később megérkezett a tanár, és belevetettük magunk az irodalom rejtelmeibe.
A nap hátralevő részében Sára megmutatta nekem a kastélyt, s annak hatalmas parkját is.
Örülök, hogy pont ők vettek magukhoz; úgyérzem, itt olyan szeretet vesz majd körül, ami talán segít majd túltenni magam a szüleim halálán.
