Csalódás - novella

Egyelőre ő lenne az utolsó. Ők egyébként egy pályázatra születtek (az Első csók már korábban is megvolt), de sajnimajni nem nyertek.

-
- Szóval... - tüdejét teleszívta levegővel, mintegy megnyugtatva magát a lélegzetvétellel. - Mégis... Szóval, mégis mi van köztünk?
- Hát, nagyon jó barátok vagyunk...

Ennek már legalább 3 napja, de a lélek, a szív még mindig úgy sajgott, mintha csak percekkel ezelőtt lett volna. A szavak megállás nélkül pörögtek elméjében, ezzel egy perc nyugalmat sem hagyva neki. Nem tudta felfogni, mégis miért történt ez. Ő tényleg úgy szerette ezt a fiút, mint még soha senkit, és erre ezt érdemli...
Az összes barátnője boldog kapcsolatban volt, csak ő nem. Még a meleg barátai is előbb találtak fiút, mint ő. Ő volt az egyetlen, aki nem kellett senkinek sem.

Pedig annyi reményt fűzött ehhez a fiúhoz. Hiszen, ha vele volt, minden olyan tökéletes volt, és mindenki azt mondta, hogy tökéletesek lennének együtt. És tényleg azok lettek volna. A két elvont személyiség, a két fura, sznob. Együtt járhattak volna színházba, hangversenyre, operába... De ez mind csak álom marad. A gondolatra ismét könnyek szöktek már amúgy is kisírt szemeibe.
Miért? Miért nem volt elég jó még ennek a fiúnak sem? Hát tényleg ennyire csúnya lett volna? A személyiségét most nem tudta hibáztatni, hiszen a fiú akart barátkozni vele. A fiú ült le mellé azon a csütörtökön, aztán az összes többin. Sőt, ha már itt tartunk, nem ez volt az egyetlen jel. Mármint, olyan jel, ami túlmutatott a „nagyon jó barátságon” is. Rengeteg apró dolog, ami elég volt, hogy kötődni  kezdjen, majd menthetetlenül beleszeressen. Aztán ott voltak azok az apró dolgok – versek, dalok, csellószvitek -, amiket a fiú mutatott neki, és így most rá emlékeztette. Így hát fájóan kellett tudomásul vennie azt is, hogy ezentúl nem tud nyugodt szívvel Pilinszkyt olvasni, vagy Bachot hallgatni. Hát még elsétálni a zeneiskola előtt!

Az emlékek felszakadtak benne, és szívfájdalomtól s könnyektől  áztatva kavarogtak elmélyében.
- Elég - suttogta. Letörölte könnyeit, és új lejátszási listát indított el. A kedvenc bandáját, aminek semmi köze sem volt a fiúhoz.
Ezt kell tennie. Erősnek kell maradnia, és tovább kell lépnie. El kell felejtenie a fiút, aki pár napja még a világot jelentette számára. Bármennyire is nehéz lesz.

Muszáj lesz. 

Donc c'est la vie? - novella

Ő is ugyanaz a kategória, mint az előző, a cím magyarul valami olyasmi, hogy Szóval ez az élet?

-
Nevetését hallva inkább elkapta tekintetét a fiúról. Nem akarta ismét azt látni, hogy mindenkivel csodálatosan elvan, csak vele nem. Csak őt nem találta érdemesnek arra, hogy köszönjön neki, vagy hogy egyáltalán ránézzen.
Egy év - gondolta magában. - Mennyi minden meg tud változni egy év alatt.
Eddig azt hitte, ez csak valami hülye szállóige, amit tumblr-ön ismételgetnek a kétségbeesett lányok. De most ő is megértette ezt.

Egy éve ilyenkor barátok voltak. Olyanok, akik mosolyogva köszönnek egymásnak, akik egész órán egymás béna viccein nevetnek, ezzel teljesen kiakasztva a tanárt. Akik felváltva küldik egymásnak a Bach- és Chopin-darabokat, hogy ezt ismered-e.
Megint elkapta az a fojtogató hiányérzet, amit mindig érzett, ha a barátságukra gondolt. Vagy ha azokat a dalokat hallgatta, amiket a fiú küldött. Hiányzott neki ez az egész, ami köztük volt, bármi is volt az - barátság, vagy már kicsit több is annál. De akármi is volt, vége szakadt, egyik pillanatról a másikra.
Ha akkor májusban odamegyek hozzá a pályaudvaron... Talán minden másképp alakult volna.
És megint látta maga előtt a május végi meleg délutánt, amikor bátrabb volt, mint eddig valaha, és megkérdezte. Megkérdezte, hogy ugyan már, abban a novellában magára ismert-e. Megint látta maga előtt a mosolyt, amivel válaszolt.
Hogy eltervezte azt a napot! Direkt megvárta a későbbi buszt, hogy még találkozhassanak. Minden remekül ment, olvasta a fiútól kölcsönkapott könyvet, amiből az ő illata áradt. Még talán nem is lett volna baj, hogy leült mellé beszélgetni az a másik srác. Nem lett volna, ha azonnal felpattan mellőle, és a fiúhoz siet.
Akkor talán még lett volna esélyem arra, hogy minden tökéletes legyen, és boldogok legyünk. Együtt.
De ő nem pattant fel a másik srác mellől, akinek még csak nem is figyelte hozzá intézett szavait. És ezért azóta is magát hibáztatta. Szentül hitte, hogy ő rontotta el. Pedig ő nem is tett semmi rosszat. Ő csak szeretett egy fiút, és merte azt hinni, hogy talán a fiú is így érez.
De nem érzett. Sőt, kezdett kételkedni abban, hogy egyáltalán vannak-e érzései.
És lassan ő sem érzett semmit, csak fájdalmat és ürességet. A bizonytalanság kiölt belőle mindent. Az a kicsi, ami megmaradt volna, a fiú érthetetlen dolgai miatt inkább feladta.

Hát ez volna az a bizonyos „nagybetűs”? A vér, a könnyek, a fájdalom? A kétszínűség, a szenvedés?
Akkor ő köszöni szépen, nem kér belőle.

Első csók - novella

Heeeyyy. Van mostanából néhány ilyen rövidebb 3-400 szavas novellám, gondoltam kidobálom őket ide is, nem csak wattyre.
Ő lenne az első, luvoljátok.

-
- Aztán azt súgta, remélem holnap reggel emlékezni fogok erre.
- És azután?
- Újra megcsókolt. Aztán még vagy egy milliószor. Komolyan, ezért megéri elmenni az Isten háta mögé buliba.
Elbúcsúztak. A lány, ahogy hazafelé sétált, barátnője történetén gondolkodott. Ő nem járt el otthonról, vele nem történtek ilyenek. Őt nem csókolták meg részeg fiúk. Ha már itt tartunk, józanok sem.

Már régóta álmodozott arról, milyen is lehet ez. Amikor egy fiú magához húzza, és megcsókolja. A fenekébe markol, és irtó cuki dolgokat súg a fülébe, hogy esetleg többre is rávegye.
Tökéletesnek képzelte, és várta, hogy egyszer majd vele is megtörténik. És majd ő meséli a lányoknak, hogy volt egy srác. A lányok meg majd sikítanak, és egymás szavába vágva próbálnak minél többet megtudni. És ő majd csak mesél, hogy ilyen jól csókolt, meg olyan cuki dolgokat mondott. Aztán persze történt még ez meg az, mert mindig történik. Mert a gimis lányok már csak ilyenek egy buliban 3 vodkanarancs után.
De tudta, ez igazából csak álom marad. Utált emberek közé menni, a bulikban sosem volt ott. Ha folyton szobája négy fala között ücsörgött, mégis hogy gabalyodott volna össze egy fiúval?

Aztán megtört a jég. Nyár volt, tikkasztó meleg, és a lányt egyszerűen kikészítette a nyári meló. Akkor hívta meg az egyik haverja, hogy ugyanmár, el kéne jönni abba a tanyabuliba. És a lány igent mondott. S mikor aznap elindult otthonról, nevetve arra gondolt, hogy majd ez lesz az a buli, hogy srác meg csók és a többi.
És ott volt. És nem akarta erőltetni, úgy volt vele, lesz, ami lesz. A véralkohol szint meg csak emelkedett. A srácban is, aki mellette ült, és még ismerte is egy verseny miatt.
Majd egyszer csak megtörtént. Nem tudta, hogy és miért, de a srác ajkai az övéin voltak, a nyelve meg a szájában.
Amikor másnap felébredt, a srác mellkasán feküdt. Tudatában volt a történteknek. Tudta, hogy levegőt alig kaptak, úgy falták egymást. Tudta, hogy a srác keze felváltva tapadt a mellére, vagy a fenekére. Tudta, hogy a srác többet akart. De ő nem akart az a lány lenni.

És nem is lett.

Három rövid valami - firka

Még 5 év, 3 hónap, és 12 nap.
A háttérben Chopin csellószonátája szólt g mollban. Mindig ez szólt, legalább is az esetek többségében. Sosem tudta megunni, ahogy Jacqueline Du Pré bánatos csellójátéka elegyedik Daniel Barentoim zongorajátékával.

Talán egyszer majd mi is - futott át agyán, de igyekezett rögtön kiverni a fejéből a gondolatot. Ő semmilyen hangszeren sem játszott, képzeletbeli partnere pedig bármilyen tehetséges is, nem bírna egyszerre két hangszerrel. És amúgy sem tudta volna rávenni. Ugyan, mégis hogyan tudta volna, ha még beszélgetésre is alig méltatta. Ismét felsóhajtott. A szonáta időközben a végére ért, és új szám indult a listáról. Bach 3. cselló szvittje. A vizsgadarabja...

Fogalma sem volt, egyáltalán miért kínozta magát. Alapvetően a komolyzenéről rögtön rá asszociált, ezekről a darabokról pedig végképp.
Lehunyta szemeit, és hagyta, hogy átjárja a zene és a fájdalom szétválaszthatatlan elegye. Azt kívánta, bárcsak tudná. De már fél év eltelt, és még mindig nem tudta. Sosem fogja tudni.

Még 5 év, 3 hónap, és 10 nap.

Minden ugyanabban az idegtépően unalmas kerékvágásban volt, mint mindig. Szenvedés, szenvedés, és még több szenvedés - gondolta a lány, akinek neve egyébiránt nem fontos. Sosem volt az, az emberek nehezen is jegyezték meg. Vagy csak nem akarták. Nem számított, csak azon néhány kivételes alkalmakkor, mikor a fiú mondta ki, azzal az édes akcentusával. De ez is egyre ritkábban történt.

Utálta ezt az egészet, és azt kívánta, bárcsak véget vethetne neki. De nem tette. Erősnek kellett maradnia. Meg aztán, mindig eszébe jutott az üzenet.

Ne öld meg magad, kérlek ne. Nagyon hiányoznál, de komolyan. Halálkomolyan.

Még 5 év, 3 hónap, és 4 nap.

Eltelt egy újabb hét, és még mindig ugyanott toporgott. Beszéljvele, beszéljvele, beszéljvele - mantrázta magában. Muszáj ezt tennie, nem élhet tovább a bizonytalanságban. Abban, ami belülről lassan apró darabokra tépi, zúzza. Változtatnia kell. A kérdés már csak az, elég erős-e ehhez. Oda mer-e menni, elé állni, és megkérdezni. Mit kérdezni, könyörögni neki. Csak mondja már meg. Csak ne húzzuk ezt tovább, egy egész nyáron át. Csak hadd ne szenvedjen tovább...

Ő már nem várja azt, hogy magához húzza, megcsókolja, és azt súgja mindennél jobban szeretlek. Őt már az sem zavarná, ha nemet mondana. Csak végre mondana valamit.

Hellóóóó!
Ez a három kis valami még nyár elején, suliidőben született. Pontosan már nem emlékszem, mi célom volt vele, de azt tudom, hogy nagyszabásúnak akartam, de persze nem lett az. Ennek oka az, hogy a valóságban megvolt a bátorság, aztán a válasz meg egy 'nagyon jó barátok vagyunk' volt, így úgy döntöttem, többet nem írok a srácról.
Funfact: Arra emlékszem még, hogy a visszaszámlálás végén, valahol a messzi, fájdalmas távolban a csaj végzett volna magával. Tiszta happy, nem?
Ennyi voltam, sziasztok.

Novella kezdemény

Hát hellóka!
Igen, rég volt október, és igen, megint bűntudatom van - holott igazából nincsenek állandó olvasóim. Mindenesetre most hoztam egy novella részletecskét, ami így elindult, és csak eddig jutott. Az alaptörténetet meghagytam, és egy másik - éppen készülő novellában - írom meg. Szóval, olvassátok kicsattanó örömmel.:3 Tudom, eléggé egybe folyik, de nem volt kedvem túlzottan tagolni.
Jó olvasást!

-

Ha kijutok, mindent publikálni fogok.
Ki fogok jutni.
Meg fogok gyógyulni.
Muszáj.
Másfél hónapja vagyok itt, és hogy őszinte legyek, semmi sem változott. Persze azt leszámítva, hogy naponta féltucat különböző gyógyszert tömnek belém. Mintha bármit is segítene.
A legnagyobb eredménye ennek a helynek az, hogy nem hagyják, hogy bántsam magam. Ennyi.
Félreértés ne essék, a mátraligeti tébolydánál - mióta Lipótmező bezárta kapuit - jobbat az országban nem találunk. Persze ez nem valami elmegyógyintézet, csupán szeretem kicsit eltúlozni. Ez inkább amolyan rehabilitációs központ, vagy nem is tudom minek nevezzem. Festői környezetben, a Mátra egy szelíd völgyében, a külvilágtól elzárva bármilyen elmebajból kigyógyul az ember. Legalábbis az orvosok szerint. Eddigi tapasztalataim ezt nem támasztják alá. De gyerek még az idő! A kedves doktorbácsi, aki beutalt ide, azt súgta a szüleimnek, legalább két-három évig itt leszek; persze, ő azt hitte én ezt nem hallom. Szóval két év, még a legoptimistább becsléssel is. Másfél hónap elteltével így még érthető is a fejlődés hiánya.
- Vincze Panna, 18 éves, másfél hónapja van nálunk. Krónikus depresszió, skizofrénia gyanúja; a tesztek még elemzés alatt. - ez volnék én. Rövid kis jellemzésem az egyik doki hadarja el, egy feltehetően új nővérnek. Fiatal, valószínűleg frissen végzett. Lelkesen jegyzetel, majd felpillant, és kedvesen rám mosolyog. Válaszul csak a szokásos kifejezéstelen arcommal bámulok rá.
- Rendben. - szólal meg újra a férfi. - Sietek, szóval gyorsan elmondom, aztán megyek a dolgomra. Hétfőn jön az új páciens, Rácz Domokos, 19 éves, még pontosan nem tudjuk mi a baja. Maga idejének túlnyomó részében kettejük között fog ingázni. Nyugodjon meg, Domokos itt lesz a szomszéd szobában.
Új páciens a szomszédban. Ráadásul még korombeli is. Végre nem negyvenes nők, akik beleőrültek abba, hogy nem kellenek egy férfinak sem - túl sok ilyen van. Büszke vagyok magamra, hogy én nem leszek olyan, mint ők. Nekem sikerült sokkal előbb megőrülnöm.
Éjjeli szekrényemen heverő noteszem után kapok, és néhány sort körmölök a megkezdett történethez.
"Hányan röhöghetnek még egy szerencsétlen, 16 éves lányon, aki bele mert szeretni elsőévesként egy végzős srácba, anélkül, hogy különösebben megismerte volna. Akkor tökéletesnek tűnt, miért akartam volna jobban megismerni?"
Hirtelen megakadok. Nem kéne ezt írnom. Nem szabadna róla írnom. Egyáltalán gondolnom sem kéne rá. Végül is, részben miatta vagyok itt.
Francba, francba, francba.
- Panna! - jelenik meg újra az előző nővér. - Az előbb nem tudtam bemutatkozni. A nevem Lilla, és mint azt hallottad a doktorúrtól, közted, és Domokos között fogok ingázni. Mármint, a doktor úr szerint sokszor lesztek majd együtt, így nem lesz nehéz dolgom.
- Miért? - kérdezem rekedtes hangomon. Így jár az, aki alig beszél.
- Mármint mire gondolsz?
- Miért leszek vele sokat? - milyen rég mondtam ki ilyen hosszú mondatot.
- Nos, tanulmányok bizonyítják, hogy a tinédzsereknek nagyon fontos a kortársak jelenléte, és az intézmény doktorai úgy gondolják, mindkettőtöknek sokat segítene, ha együtt töltenétek némi időt, tekintve, hogy kortársak vagytok.
- Lilla, gyere kérlek. - jelenik meg egy másik nővér. - Megjött az új beteg.
- Nem hétfőre vártuk?
- Előbb jött. Siess. - azzal eltűnnek mindketten. Itt van. Itt van a srác, akivel időm egy részét tölteni fogom. Miért? Miért nem kérdeztek meg erről engem is? Én éppenséggel tökéletesen megvagyok a kötelező, rám erőltetett társaság nélkül is. Vajon szegény srác tud erről? Vagy majd egyszer csak összeterelnek minket, és közlik vele, hogy Nézd, ezzel az őrülttel kell lenned napi x órában. Nem lennék a helyében.
Jó szokásomhoz híven az udvaron álló fát kezdem bámulni. Fogalmam sincs ez melyik elmebajomból következik, de egyszerűen lenyugtat, ha csak úgy szimplán bámulok ki a fejemből, és igyekszem nem gondolkodni. Ez általában sikerülni szokott. Csak bámulom ezt az öreg tölgyet, és minden más megszűnik létezni. Olyan ez, mintha meditálnék, vagy nem is tudom. Az elmém kitisztul, aztán megtelik pozitív gondolatokkal. Ilyenkor mindig elhiszem, hogy teljesen ép az elmém. Hogy teljesen normális vagyok. Vagy, ha nem is vagyok az, meg fogok gyógyulni. Képes vagyok rá. Meg fogok gyógyulni. Muszáj.
Sokáig elvagyok a fával - legalább másfél órán keresztül. Fontos elfoglaltságom az ebéd szakítja meg. Nem tudom máshol ez hogy megy, de nálunk, ahol a legtöbb beteg nem közveszélyes, és még kimondottan önveszélyes sem, összeterelnek minket egy hatalmas ebédlőbe, hogy könnyebb legyen minket szem előtt tartani. Minden nap, pontban délben megszólal egy kis harang, amiből mi tudjuk, hogy le kell mennünk enni. Persze nem vagyunk ennyire önállóak; muszáj lemennünk, szó sem lehet arról, hogy kihagyunk egy étkezést. Párszor már próbálkoztam vele, de egyszer sem jött be.
- Panna! Sajnálom, hogy el kellett rohannom. - lep meg Lilla már a folyosón. - Csak tudod, Domokos előbb jött, mint vártuk. Ebéd után már lesz is alkalmatok megismerni egymást. Na, nem kell félni, jófejnek tűnik.
Mintha ez annyira megnyugtatna. Már komolyan előre sajnálom a srácot, hogy velem kell lennie. Őszintén, borzasztó társaság vagyok. Általában egy szót sem szólok, csak bámulok ki a fejemből. A gondolataim mindig a fejemben maradnak; maximum a noteszembe írom le őket. Másfél hónap alatt teleírtam a füzet háromnegyedét. Ha így folytatom, mire kikerülök, egy 28 kötetes sorozatot is kiadhatok Egy őrült agymenései - avagy ilyen életet akarok címmel. Hm, ez nem is rossz ötlet.
Ahogy azt kedves új nővérkénk is mondta, ebéd után egy röpke pihenésnyi időt hagyva átterelnek a társalgóba. Ez egyébként a szobám után a kedvenc helyem az épületben. Egy apró szoba, hatalmas ablakokkal, még annál is nagyobb könyvespolcokkal, és egy zongorával. Bár játszani nem tudok rajta, de imádom azt a zongorát. Főleg ha más játszik rajta, végképp, ha valaki olyan tehetségesen, mint most.
Félénken lépek a helyiségbe, a zongoránál egy nagyjából velem egyidős srác ül, és teljesen elmerülve egy Chopin nocturne-t játszik. Eszem ágában sincs megzavarni, hiszen ez az egyik kedvencem. Némán a zongora mellett álló kanapéra ülök, kezemben maradt noteszem magam mellé dobom, és úgy hallgatom játékát. Hát ő lenne Domokos. Kihasználom amíg játszik, és alaposan szemügyre veszem. Bár ül, de valószínűleg magasabb nálam. Közepes testalkat, kékeszöld szemek - melyeket időről időre lehuny -, túrnivaló, barna haj. Mintha csak álmaimból sétált volna elő, ez a srác ránézésre maga a tökéletesség.  

Félbemaradt valami

Ja, szóval. Visszatértem. Asszem. Igazából ezt a valamit itt nem nevezném nagy visszatérésnek. De már lelkiismeretfurdalásom volt, amiért augusztus óta nem posztoltam semmit. Szóval, most itt van valami kis szösszenet, se eleje, se vége. Utóbbi lehetne, de egyszerűen nincs kedvem megírni, meg nem kéne rá gondolni. Szóval ja. Ha valami fatális helyesírási hiba van benne, előre is bocs, semmi kedvem nem volt leellenőrizni. Ja. Asszem ennyi. Jó olvasást, vagymi.

Ui.: Vannak benne nagyon mély, költői gondolatok, ezeket igyekeztem dőlt betűvel kihangsúlyozni. Ennyi.

-
- Tudom, úgy hallottam ritkán ír vissza a rajongóinak.
- Nekem visszaírt. - vágtam vissza egy önelégült mosollyal.
- De nem elsőre.
- Hát, vagy ötödjére.
- Tudom.
- Mi van? - válaszától megállt bennem az ütő. - Honnan a fenéből tudod?
- Rebeka mesélte.
- És ő miért tudja? Mennyit tudsz? - idegesen hajamba túrtam. Ó, hogy a..
- Csak annyit, hogy írtál neki egy hat oldal terjedelmű szerelmeslevelet. Aztán, mivel erre nem válaszolt, melegebb éghajlatra küldted.
- Tekintve, hogy még te is tudsz erről, most már tényleg elmehetne oda. - próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, de szerintem nagyon nem sikerült.
A legmélyebb, legőszintébb érzéseim írtam le neki, ő meg elküldte minden második ismerősének, hadd röhögjön egy jót? Hát, ez csodálatos.
- De légyszi ne említsd neki, hogy tőlem tudod.
- Egyrészt már vagy egy éve nem láttam. Másrészt, ha találkoznánk, valahogy szép szavaim nem lennének hozzá.
A düh egyre csak gyűlt bennem, és a srácot, akit eddig imádtam, hirtelen a pokol legmélyére kívántam. Ennyire még ő sem lehet érzéketlen paraszt!

Egész nap csak ez a beszélgetés járt a fejemben, és a gondolat, hogy hányan tudhatják még. Hányan röhöghetnek még egy szerencsétlen, 16 éves lányon, aki bele mert szeretni elsőévesként egy végzős srácba, anélkül, hogy különösebben megismerte volna. Akkor tökéletesnek tűnt, miért akartam volna jobban megismerni? Elég volt amennyit tudtam róla, a többit meg hozzáképzeltem. Így végülis igaza volt. Nem őt szerettem. Vagyis őt, de mégsem. Az az énje, akit én szerettem, és még szeretek is, a valóságban sohasem létezett. Csak a fejemben. Na meg, a szívemben.
Megvolt róla ez az elképzelt, idealizált kép, maga volt a tökéletesség. A hibáival együtt is. De most, hogy tudom, hogy ő így elárult, és szétkürtölte az üzeteim, elég mély repedés keletkezett a képben. Megrepedt, és ha tovább reped, egyszer majd összetörik. Már menthetetlen. Ha segíteni próbálnék rajta, az olyan lenne, mintha végigrepedt üvegre sebtapaszt ragasztanék. Teljesen értelmetlen.

- A fenébe már gyerekek, én ezt nem bírom! Rakjátok össze magatok ezt a darabot! - az ajtó csapódása jelezte, hogy tanárnő megint feladta a velünk való munkát.
- Van valakinek terve?
- Felhívhatnánk Balázst, hátha tud segíteni.
- Á, lefoglalja az egyetem.
Csak ő ne jusson eszébe senkinek. Kérlek, úgyis utáljátok, nem?
- Elvileg Dénes itthon van, megpróbáljuk?
Menjetek már a tudjátok hova...
- Biztos? Szerintem annyira elszállt magától, nem segítene nekünk.
- Egyetértek. Eddig is beképzelt volt, hát most, hogy egyetemista lett, biztos rosszabb.
- De Niki azt mondta kedvesebb lett.
- Azt mondta, hogy tud kedves is lenni. A kettő nem egy és ugyanaz. - vágtam közbe én is.
- Miért nem próbáljuk meg magunktól?
- Miért, neked van ötleted?
- Jó, igazad van. Ki hívja Dénest?
Hivatalosan mindenkit utálok, aki ide akarja hívni azt az idiótát.
- Amíg ti tárgyaltatok, én fölhívtam.
- Mit mondott?
- Tíz perc és itt van. Azt mondta szívesen segít. Úgyis rendezőnek tanul, legalább gyakorol.

Halál, szenvedés, halálos szenvedés. Röviden így jellemezhető, még csak nem is a Dénessel való munka, hanem alapvetően az, hogy egy légtérben kellett lennem vele.
Ő mosolygott, nevetett... Szinte ragyogott. Én meg percről percre egyre erősebb kényszert éreztem arra, hogy megfojtsam. A próba végeztével valahogy nem akart gyorsan eltűnni, és ezt valahogy nekem sem hagyta.
- Ágota, csak egy szóra! - gyöngéden csuklóm után kapott, és félrehúzott, hogy négyszemközt beszélhessünk.
- Figyelj, én... - kezdte, de rögtön szavába vágtam.
- Te nekem semmit, jó? - igyekeztem a lehető legflegmábban visszavágni.
- Miért?
- Tudom.
- Mégis mit?
- Hogy vagy akkora érzéketlen paraszt, hogy minden második ismerősödnek elküldd az üzeneteimet. - nem terveztem, de hirtelen megemeltem hangom, és ez eléggé megrémítette.
- Figyelj, megma...
- Nem érdekel, jó? Leszarom! - válltáskámba kapaszkodva elsiettem mellette, és nagyon reméltem, hogy nem jön utánam. Nem akartam, hogy sírni lásson.

De ráhibáztam; ahogy kiléptem az épületből, szemeim mardosó könnyeim hullni kezdtek, akár a záporeső.
- Ágota! - kiáltott utánam kétségbeesetten, de ez engem csak arra késztetett, hogy még gyorsabban eltűnjek innen.
- Ágota, várj már meg! Kérlek... Mindent megmagyarázok!
- Nem Dénes, nincs mit megmagyaráznod a rohadt életbe... - próbáltam könnyeim törölgetni, de hasztalan volt.
- Hülye voltam, kérlek... - hangja egyre közeledett, ebből tudtam, hogy bármikor utolérhet. Hát futni kezdtem, ahogy a lábaim bírták.
Ez az egy megy nekem: elfutni a problémák elől.
- Ágota, a kurva életbe, várj már meg!
Az utca egyébként péntekhez képest meglepően üres és néma volt. Csak sietős lépteink zaja, a szipogásom, és Dénes elkeseredett kérlelése visszhangzott.
- Ne fuss már... - súgta zihálva a fülembe, ahogy végül utolért, és derekamnál fogva magához ölelt.
Utálom magam. Miért futok, ha tudom, hogy ilyen szar az erőnlétem?
- Hagyd, hogy megmagyarázzam...
- Mégis mit akarsz ezen megmagyarázni? - szipogtam, miközben próbáltam kezeit lefejteni magamról, de ő csak annál erősebben fogott.
- Nem úgy volt, ahogy te gondolod.
- Miért, hogy lehet másképp? - hirtelen csend állt be, így tétován megkérdeztem. - Egyáltalán miért akarod megmagyarázni?

Néma csend.
Néma csend, ahogy álltunk a magas gesztenyefák alatt, a múzeum takarásában. Karjai derekam körül pihentek, arcát nyakhajlatomba fúrta.
"Hallgatjuk a csendet, megfulladunk benne."
Akárhányszor hallgattam a számot, mindig azt mondtam, hogy ez egy kurva jó metafora. De akkor, és ott rájöttem, hogy ez nem csak egy költői kép. Nem.
Ahogy ott álltunk, és kétségbeesetten vártam, hogy megszólaljon - holott ő könyörgött, hogy elmondhassa -, úgy éreztem belefulladok a csendbe.
- Én ezt már nem bírom... - suttogtam, és táskámban kezdtem kotorászni, mígnem meglett az áhított doboz. Kivettem egy szálat, majd az igen badass, katicabogaras öngyújtómmal meggyújtottam azt.
- Te cigizel? - szólalt meg végre.
- Már vagy egy éve.
- Miért?
- Először azt gondoltam, így majd észreveszel. Aztán rájöttem, hogy milyen jó dolog is ez. Ha ideges voltam, rágyújtottam. A testembe áramló méreg megnyugtatott. Megnyugtatott a gondolat, hogy nem kell öngyilkosnak lennem... - megálltam egy pillanatra, hogy újra beleszívhassak, majd kifújhassam a füstöt. - Csak kitartóan újra, és újra rá kell gyújtanom; és ez majd végez velem.
- Miattam kezdted el? - hangjában alig volt némi erő. Szánalmasan gyenge volt.
- Oh, ha tudnád, mennyit változtam miattad... Ja várj, tudod. Minden második ismerősöddel együtt.
- Sajnálom.
- Kurva sokra megyek a sajnálatoddal. - lepöcköltem a hamut, és elmerengve bámultam a parázsló cigarettát. - Tudod.. Zavar, hogy az ismerőseid, de főleg hogy te, negatív dolgokat gondolsz rólam. Tudom, nem kéne zavarjon. Mindig is olyan ember akartam lenni, akit nemigazán érdekel, mit gondolnak róla mások. De én nem ilyen vagyok.
- Bölcs gondolat.
- Harry Stylestól származik. Le merem fogadni, hogy utálod, de az idézetei rengeteg erőt adnak, ezt be kell látnod.
- Egyébként nem gondolok rólad semmi negatívat. Már nem.
- Már?
- Mint azt már mondtam, hülye voltam. Egy beképzelt vadbarom.
- És most már nem vagy az?
- Ezt inkább nem veszem magamra.
- Pedig vehetnéd. Szenvedj már egy kicsit te is, kérlek.
- Jó, igazad van.
- Elengednél amúgy? Elnyomnám a csikket. - a már alig parázsló csikkel a közeli kuka felé mutattam, ő pedig végre elengedte derekam.
Itt a soha vissza nem térő lehetőség. Most elfuthatnék. Futhatnék, ahogy a lábaim bírják. Ha jól csinálom, pont a buszmegállóban fogok kifulladni.

Mint mindig, most is ráhibáztam.
Ahogy elnyomtam a kuka peremén a csikket, majd kidobtam azt, hirtelen mellettem termett. Mielőtt észrevehettem volna, és tiltakozhattam volna, jobb kezével balom után kapott, és ujjainkat összekulcsolta, ahogy a szerelmesek - meg a fura fiúk az osztályomban - szokták.
- Miért...? - suttogtam elhalóan, ahogy ijedten odakaptam tekintetem. Válaszul csak olyan tipikusan Dénesesen megrántotta a vállát.
- Jó, ez nekem tényleg sok. - hirtelen kirántottam kezem szorításából, és ha nem is futni, de gyors, és hosszú léptekkel kezdtem távolodni.
- Ágota, most miért csinálod ezt?
Megálltam, és még mindig hátat fordítva válaszoltam neki:
- Képzeld már magad egy kicsit a helyzetembe.
- Nem értem mi a baj. - bár nem láttam, de hangsúlya alapján széttárta a karjait.
- Méghogy megváltoztál... - morogtam orrom alatt, de úgy hogy ő is hallja. Ezzel egyidőben ismét elindultam végcélom felé.
- A kurva életbe, ne hagyj itt!
Utánameredt, és ahogy utolért, megállásra kényszerített, testem a mellettem álldogáló öreg platánfának szorítva.
- Ne csináld ezt velem... - sziszegte fogai között, ahogy csuklómat egyre erősebben szorította.
- Én ne csináljam veled? - hangom remegett, és éreztem; megint el fog törni a mécses. - Ezt te sem gondolhatod komolyan, Dénes.
- Hogy ne gondolnám? Én itt kezdeményezek, mert tudom, hogy rohadtul ezt akarod, erre te fogod magad és elfutsz.
- Te tényleg hülye vagy? - emeltem fel hangomat. - Hogy a fenébe ne futnék el? Gondolkodj már egy kicsit a csöpp kis agyaddal! Vagy két éven keresztül elkeseredetten beléd voltam esve, de te konkrétan le se szartál! Amikor végre rávettem magam, hogy megírjam neked a hülyeségeim, te fogtad, és elmesélted minden ismerősödnek, hadd röhögjön egy jót! - mondatom végére minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, ami neki egyértelműen nem tetszett.

Off post.

Hello! Szóval ennek a bejegyzésnek csupán annyi a célja, hogy közöljem, ezen a blogon mostanában nem lesz kint új írásom. Aki viszont nagyon nem bírja a hülyeségeim nélkül, az itt megtalál:
Poet.hus profilom
Wattpades fanficem Sofron Istiről

À bientôt mes amis!