Donc c'est la vie? - novella

Ő is ugyanaz a kategória, mint az előző, a cím magyarul valami olyasmi, hogy Szóval ez az élet?

-
Nevetését hallva inkább elkapta tekintetét a fiúról. Nem akarta ismét azt látni, hogy mindenkivel csodálatosan elvan, csak vele nem. Csak őt nem találta érdemesnek arra, hogy köszönjön neki, vagy hogy egyáltalán ránézzen.
Egy év - gondolta magában. - Mennyi minden meg tud változni egy év alatt.
Eddig azt hitte, ez csak valami hülye szállóige, amit tumblr-ön ismételgetnek a kétségbeesett lányok. De most ő is megértette ezt.

Egy éve ilyenkor barátok voltak. Olyanok, akik mosolyogva köszönnek egymásnak, akik egész órán egymás béna viccein nevetnek, ezzel teljesen kiakasztva a tanárt. Akik felváltva küldik egymásnak a Bach- és Chopin-darabokat, hogy ezt ismered-e.
Megint elkapta az a fojtogató hiányérzet, amit mindig érzett, ha a barátságukra gondolt. Vagy ha azokat a dalokat hallgatta, amiket a fiú küldött. Hiányzott neki ez az egész, ami köztük volt, bármi is volt az - barátság, vagy már kicsit több is annál. De akármi is volt, vége szakadt, egyik pillanatról a másikra.
Ha akkor májusban odamegyek hozzá a pályaudvaron... Talán minden másképp alakult volna.
És megint látta maga előtt a május végi meleg délutánt, amikor bátrabb volt, mint eddig valaha, és megkérdezte. Megkérdezte, hogy ugyan már, abban a novellában magára ismert-e. Megint látta maga előtt a mosolyt, amivel válaszolt.
Hogy eltervezte azt a napot! Direkt megvárta a későbbi buszt, hogy még találkozhassanak. Minden remekül ment, olvasta a fiútól kölcsönkapott könyvet, amiből az ő illata áradt. Még talán nem is lett volna baj, hogy leült mellé beszélgetni az a másik srác. Nem lett volna, ha azonnal felpattan mellőle, és a fiúhoz siet.
Akkor talán még lett volna esélyem arra, hogy minden tökéletes legyen, és boldogok legyünk. Együtt.
De ő nem pattant fel a másik srác mellől, akinek még csak nem is figyelte hozzá intézett szavait. És ezért azóta is magát hibáztatta. Szentül hitte, hogy ő rontotta el. Pedig ő nem is tett semmi rosszat. Ő csak szeretett egy fiút, és merte azt hinni, hogy talán a fiú is így érez.
De nem érzett. Sőt, kezdett kételkedni abban, hogy egyáltalán vannak-e érzései.
És lassan ő sem érzett semmit, csak fájdalmat és ürességet. A bizonytalanság kiölt belőle mindent. Az a kicsi, ami megmaradt volna, a fiú érthetetlen dolgai miatt inkább feladta.

Hát ez volna az a bizonyos „nagybetűs”? A vér, a könnyek, a fájdalom? A kétszínűség, a szenvedés?
Akkor ő köszöni szépen, nem kér belőle.