2016. október 30., vasárnap

Félbemaradt valami

Ja, szóval. Visszatértem. Asszem. Igazából ezt a valamit itt nem nevezném nagy visszatérésnek. De már lelkiismeretfurdalásom volt, amiért augusztus óta nem posztoltam semmit. Szóval, most itt van valami kis szösszenet, se eleje, se vége. Utóbbi lehetne, de egyszerűen nincs kedvem megírni, meg nem kéne rá gondolni. Szóval ja. Ha valami fatális helyesírási hiba van benne, előre is bocs, semmi kedvem nem volt leellenőrizni. Ja. Asszem ennyi. Jó olvasást, vagymi.

Ui.: Vannak benne nagyon mély, költői gondolatok, ezeket igyekeztem dőlt betűvel kihangsúlyozni. Ennyi.








-
- Tudom, úgy hallottam ritkán ír vissza a rajongóinak.
- Nekem visszaírt. - vágtam vissza egy önelégült mosollyal.
- De nem elsőre.
- Hát, vagy ötödjére.
- Tudom.
- Mi van? - válaszától megállt bennem az ütő. - Honnan a fenéből tudod?
- Rebeka mesélte.
- És ő miért tudja? Mennyit tudsz? - idegesen hajamba túrtam. Ó, hogy a..
- Csak annyit, hogy írtál neki egy hat oldal terjedelmű szerelmeslevelet. Aztán, mivel erre nem válaszolt, melegebb éghajlatra küldted.
- Tekintve, hogy még te is tudsz erről, most már tényleg elmehetne oda. - próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, de szerintem nagyon nem sikerült.
A legmélyebb, legőszintébb érzéseim írtam le neki, ő meg elküldte minden második ismerősének, hadd röhögjön egy jót? Hát, ez csodálatos.
- De légyszi ne említsd neki, hogy tőlem tudod.
- Egyrészt már vagy egy éve nem láttam. Másrészt, ha találkoznánk, valahogy szép szavaim nem lennének hozzá.
A düh egyre csak gyűlt bennem, és a srácot, akit eddig imádtam, hirtelen a pokol legmélyére kívántam. Ennyire még ő sem lehet érzéketlen paraszt!

Egész nap csak ez a beszélgetés járt a fejemben, és a gondolat, hogy hányan tudhatják még. Hányan röhöghetnek még egy szerencsétlen, 16 éves lányon, aki bele mert szeretni elsőévesként egy végzős srácba, anélkül, hogy különösebben megismerte volna. Akkor tökéletesnek tűnt, miért akartam volna jobban megismerni? Elég volt amennyit tudtam róla, a többit meg hozzáképzeltem. Így végülis igaza volt. Nem őt szerettem. Vagyis őt, de mégsem. Az az énje, akit én szerettem, és még szeretek is, a valóságban sohasem létezett. Csak a fejemben. Na meg, a szívemben.
Megvolt róla ez az elképzelt, idealizált kép, maga volt a tökéletesség. A hibáival együtt is. De most, hogy tudom, hogy ő így elárult, és szétkürtölte az üzeteim, elég mély repedés keletkezett a képben. Megrepedt, és ha tovább reped, egyszer majd összetörik. Már menthetetlen. Ha segíteni próbálnék rajta, az olyan lenne, mintha végigrepedt üvegre sebtapaszt ragasztanék. Teljesen értelmetlen.

- A fenébe már gyerekek, én ezt nem bírom! Rakjátok össze magatok ezt a darabot! - az ajtó csapódása jelezte, hogy tanárnő megint feladta a velünk való munkát.
- Van valakinek terve?
- Felhívhatnánk Balázst, hátha tud segíteni.
- Á, lefoglalja az egyetem.
Csak ő ne jusson eszébe senkinek. Kérlek, úgyis utáljátok, nem?
- Elvileg Dénes itthon van, megpróbáljuk?
Menjetek már a tudjátok hova...
- Biztos? Szerintem annyira elszállt magától, nem segítene nekünk.
- Egyetértek. Eddig is beképzelt volt, hát most, hogy egyetemista lett, biztos rosszabb.
- De Niki azt mondta kedvesebb lett.
- Azt mondta, hogy tud kedves is lenni. A kettő nem egy és ugyanaz. - vágtam közbe én is.
- Miért nem próbáljuk meg magunktól?
- Miért, neked van ötleted?
- Jó, igazad van. Ki hívja Dénest?
Hivatalosan mindenkit utálok, aki ide akarja hívni azt az idiótát.
- Amíg ti tárgyaltatok, én fölhívtam.
- Mit mondott?
- Tíz perc és itt van. Azt mondta szívesen segít. Úgyis rendezőnek tanul, legalább gyakorol.

Halál, szenvedés, halálos szenvedés. Röviden így jellemezhető, még csak nem is a Dénessel való munka, hanem alapvetően az, hogy egy légtérben kellett lennem vele.
Ő mosolygott, nevetett... Szinte ragyogott. Én meg percről percre egyre erősebb kényszert éreztem arra, hogy megfojtsam. A próba végeztével valahogy nem akart gyorsan eltűnni, és ezt valahogy nekem sem hagyta.
- Ágota, csak egy szóra! - gyöngéden csuklóm után kapott, és félrehúzott, hogy négyszemközt beszélhessünk.
- Figyelj, én... - kezdte, de rögtön szavába vágtam.
- Te nekem semmit, jó? - igyekeztem a lehető legflegmábban visszavágni.
- Miért?
- Tudom.
- Mégis mit?
- Hogy vagy akkora érzéketlen paraszt, hogy minden második ismerősödnek elküldd az üzeneteimet. - nem terveztem, de hirtelen megemeltem hangom, és ez eléggé megrémítette.
- Figyelj, megma...
- Nem érdekel, jó? Leszarom! - válltáskámba kapaszkodva elsiettem mellette, és nagyon reméltem, hogy nem jön utánam. Nem akartam, hogy sírni lásson.

De ráhibáztam; ahogy kiléptem az épületből, szemeim mardosó könnyeim hullni kezdtek, akár a záporeső.
- Ágota! - kiáltott utánam kétségbeesetten, de ez engem csak arra késztetett, hogy még gyorsabban eltűnjek innen.
- Ágota, várj már meg! Kérlek... Mindent megmagyarázok!
- Nem Dénes, nincs mit megmagyaráznod a rohadt életbe... - próbáltam könnyeim törölgetni, de hasztalan volt.
- Hülye voltam, kérlek... - hangja egyre közeledett, ebből tudtam, hogy bármikor utolérhet. Hát futni kezdtem, ahogy a lábaim bírták.
Ez az egy megy nekem: elfutni a problémák elől.
- Ágota, a kurva életbe, várj már meg!
Az utca egyébként péntekhez képest meglepően üres és néma volt. Csak sietős lépteink zaja, a szipogásom, és Dénes elkeseredett kérlelése visszhangzott.
- Ne fuss már... - súgta zihálva a fülembe, ahogy végül utolért, és derekamnál fogva magához ölelt.
Utálom magam. Miért futok, ha tudom, hogy ilyen szar az erőnlétem?
- Hagyd, hogy megmagyarázzam...
- Mégis mit akarsz ezen megmagyarázni? - szipogtam, miközben próbáltam kezeit lefejteni magamról, de ő csak annál erősebben fogott.
- Nem úgy volt, ahogy te gondolod.
- Miért, hogy lehet másképp? - hirtelen csend állt be, így tétován megkérdeztem. - Egyáltalán miért akarod megmagyarázni?

Néma csend.
Néma csend, ahogy álltunk a magas gesztenyefák alatt, a múzeum takarásában. Karjai derekam körül pihentek, arcát nyakhajlatomba fúrta.
"Hallgatjuk a csendet, megfulladunk benne."
Akárhányszor hallgattam a számot, mindig azt mondtam, hogy ez egy kurva jó metafora. De akkor, és ott rájöttem, hogy ez nem csak egy költői kép. Nem.
Ahogy ott álltunk, és kétségbeesetten vártam, hogy megszólaljon - holott ő könyörgött, hogy elmondhassa -, úgy éreztem belefulladok a csendbe.
- Én ezt már nem bírom... - suttogtam, és táskámban kezdtem kotorászni, mígnem meglett az áhított doboz. Kivettem egy szálat, majd az igen badass, katicabogaras öngyújtómmal meggyújtottam azt.
- Te cigizel? - szólalt meg végre.
- Már vagy egy éve.
- Miért?
- Először azt gondoltam, így majd észreveszel. Aztán rájöttem, hogy milyen jó dolog is ez. Ha ideges voltam, rágyújtottam. A testembe áramló méreg megnyugtatott. Megnyugtatott a gondolat, hogy nem kell öngyilkosnak lennem... - megálltam egy pillanatra, hogy újra beleszívhassak, majd kifújhassam a füstöt. - Csak kitartóan újra, és újra rá kell gyújtanom; és ez majd végez velem.
- Miattam kezdted el? - hangjában alig volt némi erő. Szánalmasan gyenge volt.
- Oh, ha tudnád, mennyit változtam miattad... Ja várj, tudod. Minden második ismerősöddel együtt.
- Sajnálom.
- Kurva sokra megyek a sajnálatoddal. - lepöcköltem a hamut, és elmerengve bámultam a parázsló cigarettát. - Tudod.. Zavar, hogy az ismerőseid, de főleg hogy te, negatív dolgokat gondolsz rólam. Tudom, nem kéne zavarjon. Mindig is olyan ember akartam lenni, akit nemigazán érdekel, mit gondolnak róla mások. De én nem ilyen vagyok.
- Bölcs gondolat.
- Harry Stylestól származik. Le merem fogadni, hogy utálod, de az idézetei rengeteg erőt adnak, ezt be kell látnod.
- Egyébként nem gondolok rólad semmi negatívat. Már nem.
- Már?
- Mint azt már mondtam, hülye voltam. Egy beképzelt vadbarom.
- És most már nem vagy az?
- Ezt inkább nem veszem magamra.
- Pedig vehetnéd. Szenvedj már egy kicsit te is, kérlek.
- Jó, igazad van.
- Elengednél amúgy? Elnyomnám a csikket. - a már alig parázsló csikkel a közeli kuka felé mutattam, ő pedig végre elengedte derekam.
Itt a soha vissza nem térő lehetőség. Most elfuthatnék. Futhatnék, ahogy a lábaim bírják. Ha jól csinálom, pont a buszmegállóban fogok kifulladni.

Mint mindig, most is ráhibáztam.
Ahogy elnyomtam a kuka peremén a csikket, majd kidobtam azt, hirtelen mellettem termett. Mielőtt észrevehettem volna, és tiltakozhattam volna, jobb kezével balom után kapott, és ujjainkat összekulcsolta, ahogy a szerelmesek - meg a fura fiúk az osztályomban - szokták.
- Miért...? - suttogtam elhalóan, ahogy ijedten odakaptam tekintetem. Válaszul csak olyan tipikusan Dénesesen megrántotta a vállát.
- Jó, ez nekem tényleg sok. - hirtelen kirántottam kezem szorításából, és ha nem is futni, de gyors, és hosszú léptekkel kezdtem távolodni.
- Ágota, most miért csinálod ezt?
Megálltam, és még mindig hátat fordítva válaszoltam neki:
- Képzeld már magad egy kicsit a helyzetembe.
- Nem értem mi a baj. - bár nem láttam, de hangsúlya alapján széttárta a karjait.
- Méghogy megváltoztál... - morogtam orrom alatt, de úgy hogy ő is hallja. Ezzel egyidőben ismét elindultam végcélom felé.
- A kurva életbe, ne hagyj itt!
Utánameredt, és ahogy utolért, megállásra kényszerített, testem a mellettem álldogáló öreg platánfának szorítva.
- Ne csináld ezt velem... - sziszegte fogai között, ahogy csuklómat egyre erősebben szorította.
- Én ne csináljam veled? - hangom remegett, és éreztem; megint el fog törni a mécses. - Ezt te sem gondolhatod komolyan, Dénes.
- Hogy ne gondolnám? Én itt kezdeményezek, mert tudom, hogy rohadtul ezt akarod, erre te fogod magad és elfutsz.
- Te tényleg hülye vagy? - emeltem fel hangomat. - Hogy a fenébe ne futnék el? Gondolkodj már egy kicsit a csöpp kis agyaddal! Vagy két éven keresztül elkeseredetten beléd voltam esve, de te konkrétan le se szartál! Amikor végre rávettem magam, hogy megírjam neked a hülyeségeim, te fogtad, és elmesélted minden ismerősödnek, hadd röhögjön egy jót! - mondatom végére minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, ami neki egyértelműen nem tetszett.