Név nélküli firka 1

Ezt már nem mondanám novellának, így a kreatív 'firka' jelzőt kapja. 



-
Csak ültem, és zokogtam. De senki sem törődött velem. Térdeimet felhúztam, és átkaroltam őket. A minimális sminkemet már rég elsírtam.
És akkor, a semmiből egy kéz simított végig karomon. Megijedni sem volt időm, már hang is érkezett a kézhez. Egy feletébb ismerős hang. Dani.
- Hé, ne sírj. Mi a baj?
Felemeltem a fejem, és alig hallhatóan válaszoltam.
- Semmi... - hangom rekedt volt.
- A szemeid, és a csuklód nem ezt mondják. - megerősítés képpen megfordította a csuklóm, és végigsimított az apró hegeken. Hangja csengése lenyugtatott, így már nem sírtam. - Miért tetted?
Nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemeimet.
- Szépen kérlek, többet ne tedd... - apró puszit nyomott a hegekre, amitől végig kilibabőrösödtem. - Gyere, meghívlak egy csokira. Hol lesz órád?
- Itt a 107-ben.
- Akkor várj meg itt, hozok neked egy csokit.
- Dani, köszönöm, de nem kell fáradoznod miattam.
- Jaj, maradj már. Ennyit megérdemelsz. - azzal már el is szaladt. Néhány percen belül kezében egy Twixszel tért vissza.
- Tessék, remélem te is annyira szereted a Twixet, mint én. - apró mosoly bújkált ajkain.
- Igen. - válaszoltam röviden, és én is elmosolyodtam, majd felálltam.
- Edd meg. Nem szeretném, hogy összeess.
Átadta a csokit, én pedig aprót bólintottam, és zörögve kibontottam a csomagolást.
- Kérsz?
- Jaj, dehogy. Neked vettem.
- Ragaszkodom hozzá. - felé nyújtottam, ő pedig kivette az egyik csokit.
- Hol lesz hetedik órád?
- A 107-ben lesz angolom, de utána délutánitesi.
- Posta tanárúrral? - aprót bólintottam, hogy igen. - Ma nem tart tesit.
- Ó, valóban? Akkor a 107-ben lesz angolom. Miért?
- Nem lenne kedved a tesi idejében velem lógni?
Amikor végre eljutott az agyamig kérdése, szívem kihagyott egy ütemet. - De. Lenne.
- Szuper. Akkor várlak a 107 előtt. De most mennem kell. - mondta, s apró puszit nyomott a homlokomra. - Majd várlak!
- O...okés. - d már el is sietett, fel a másodikra. Én pedig a Twixem maradékával megindultam a matekórámra.
A terembe beérve ismét sírhatnékom támadt, ezért inkább próbáltam a Twixemre koncentrálni. Illetve a többi délutánitesisre.
- Ma nem lesz délutánitesi. - hangom ingatag volt.
- Tényleg? Na, az szuper. Ki mondta?
- Egy felsőbbéves.
- Tőle van a csoki? - kérdezte az egyik srác, egy félreérthetetlen vigyorral arcán.
- Ööö.. ja. - kissé belepirulhattam a válaszba.
- Ahaaa... - kezdtek nevetni. Lesütöttem a szemem, de én is kuncogni kezdtem. Aztán megjelent ő. Megállt mellettem, és csuklómat bámulta.
- Vágsz. Nézz magadra. Szánalmas vagy. Remélem szarul vágsz, és elvérzel.
- Én a helyedben kussolnék. - nem néztem rá. Nem akartam méginkább elgyengülni. - Ha tudnám magamról, hogy olyat tettem egy emberrel, ami erre késztette, elásnám magam, és kussolnék.
Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent szokásos tankra hajazó módján a matektanár, és kezdetét vette az óra.
Bizony, lassan készülnek az algebraitörtes egyenletek, ha az ember lányának gondolatai egy végzős srác homlokpusziján járnak. Azt hittem, sose lesz vége az órának. De szerencsére kicsengettek, és az osztály 2/3-a elvonult németórára, míg mi ott maradtunk angolon.
Elkerülvén a veszekedést, inkább bedugtam a fülesemet, és hagytam hadd üvöltsön a fülemben a 5SoS.
Szerencsére az angol gyorsabban eltelt, mint a matek. A hangsebesség tartományán mozogva elpakoltam a cuccom, és magamra rángattam sapkát, sálat, kabátot. Amint a tanárnő hangos Goodbye-jal elköszönt, és elhagyta a termet, én is kisiettem.
Ő már a folyosón várt, egy hatalmas mosollyal arcán. Hozzáléptem, ő pedig puszit nyomott a homlokomra.
Ebben a pillanatban értek ki osztálytársaim is, akik nem kicsit meglepődtek. Egy béna gólya egy irtó helyes és menő végzőssel? Szürreálisan hangzik. Mégis igaz.
- Mehetünk? - kérdezte.
- Természetesen. - válaszoltam mosolyogva, mire ő ujjait az enyémekre kulcsolta. Ekkor mintha osztálytársaim állát hallottam volna koppani a kemény kőpadlón.
De már nem érdekelt. Vele voltam. Fogta a kezem. És boldog voltam. Hosszú idő után igazán boldog. 

When a bad girl meet a good boy. - novella

Életem második novellája, ami jóval hosszabb az elsőnél. Ezt egy barátnőnnek, Virágnak írtam. 

When a bad girl meet a good boy. 

Ana sosem volt az a 'tipikus jókislány'. Gyakran szegült ellen a szüleinek, akik nagyon nem szereték lányuk 'vad énjét'.  Ez a 'vad én' annyiból állt, hogy Ana olyan barátokat szerzett, akiket szülei nem kedveltek túlságosan. Így, amikor Ana már harmadjára lógott ki az ablakon, hogy bulizni menjen - amikor épp szobafogságban volt - szülei megelégelték ezt a viselkedést, és még a nyár folyamán elköltöztek. Otthagyták a nyüzsgő, és veszélyes Londont, a tőle 200 mérföldre lévő, csendes városkáért: Halifaxért.

  "És akkor most mégis hova járok suliba? Ebben a kis zugban még gimi sincs. És folyton azzal nyaggattok, hogy tanuljak. Akkor ezt most hogy is terveztétek?" Kérdezte kissé flegmán.

"Bradfordban fogsz tanulni."

"És gondoljátok, hogy minden reggel be fogok buszozni Bradfordba?"

"Még szép, hogy nem. Ennek a gimnáziumnak kollégiuma is van. Sajnos koedukált, de kollégium."

"Kollégium? Hm, végülis... Jó bulinak hangzik! Mit jelent nálad hogy koedukált? Szinteken belül is, ugye?"

"Sajnos szinteken belül is..." Szomorodott el édesanyja. Féltette kislányát, hogy talán ismét rossz társaságba keveredik, és netalán még a sulit is otthagyja.

"Ez az! Micsoda bulik lesznek ott! Mikoris indulok?" Csapta össze izgatottan tenyereit.

"Holnap." Sóhajtott megadóan édesapja is. 

   A másnap a szülők számára túl hamar, Ana számára viszont nagyon lassan jött el. 

 "Ana szívem, kérlek. Halkítsd le, a Coldplay számai nem feltétlenül max hangerőn élvezhetőek csupán!" Kérlelte apja, amikor már úton voltak Bradford felé. De lánya természetesen figyelmen kívül hagyta kérését. 

  "Az ott a kolesz! Látom a kolesz épületét!" Tapadt az ablakra Ana, amikor elérték az úticélt. 

"Igen Ana, én is látom." Sóhajtott fel apja.

Miután apja tájékoztatta arról, hogy anyjával mennyire félteni fogják, és megígértette vele, hogy vigyázni fog magára, Ana biztos léptekkel haladt a porta felé.
   "Szép napot! Ana Peterson vagyok, nemrég iratkoztam be a gimnáziumba."
"Anastasia..." Válaszolt halkan a kissé megfélemlítő külsejű idős portáshölgy.
"Nem. Csak Ana. Ana Peterson."
"Á, megvan. Megtaláltam. Magáé a 57-es szoba. Kövesse a kiírásokat, könnyű odatalálni."
"Köszönöm szépen." Vette át a kulcsot, és szinte száguldott. "Itt is van. 57-es szoba."
   Rekord gyorsasággal pakolta ki cuccait, ugyanis azt tervezte, megismeri szomszédait.

"Akkor ismerkedjünk..." Suttogta, majd bekopogott az 56-os jelzésű ajtón. Semmi válasz nem érkezett. "Biztosan nincs itt." Gondolta, s vállát megránta, az 58-as szoba felé vette az irányt.  Laza léptekkel haladt, a folyosó kihalt volt, csak lépéseinek halk zaját lehett hallani.
" Probáljuk újra..." Suttogta, s ismét kellő magabiztossággal kopogott az 58-as ajtón.
"Pillanat!" Szólt bentről egy mély hang, pár pillanat múlva az ajtó kinyílt. A szoba tulajdonosa egy magas, fekete hajú, szikrázó kék szemű fiú volt, aki ránézésre végzős lehetett.
"Szia. Ana Peterson vagyok, az új szomszéd az 57-esből." Szólalt meg, hatalmas vigyorral arcán. Tudta, bármibe kerül, ezt a fiút megszerzi magának.
"Szia. Az én nevem Dominic Dorsey. Gyere beljebb." Mosolyodott el, ezzel előhívva gödröcskéit.
   "Honnan költöztetek ide?" Kérdezte Dominic, mikor kényelmesen helyetfoglaltak.
"Londonból. Nagyon imádtam. Halifaxt viszont utálom. Semmi nem történik. Dögunalom az egész város."
"Én pont ezért szeretem. Mert csendes, és nyugodt. Én mindig vidéken éltem, sosem vágytam nagyvárosba. Bradfordot is nehezen szoktam meg. Amúgy hányadikos vagy?"
"10. És hadd tippeljek. Te végzős."
"Pontosan. Miből gondoltad?" Kérdezte ártatlan vigyorral arcán.
"Nem tudom. Én megérzem az ilyeneket." Nevetett fel kissé idiótán. "Amúgy. Gyakran tartotok bulit? Mikor lesz a következő? Mennyi pia lesz? Én tudok hozni, ha gondolod."
"Nem, nem. Ebben a kollégiumban sosincsenek bulik. Főleg nem olyanok, amiben alkoholt fogyasztunk. Itt mindenki tisztában van ezzel."
"Nemá'. És ez mégis miért van így?"
"Mert szerintem ezekre nincs szükség. Az alkohol pusztítja az agysejteket. Azokra ebben a gimnáziumban pedig szükség van."
"Szerinted? Ennyire befolyásos ember vagy?" Ana csak ekkor pillantott körbe a szobában. A fal tele volt oklevelekkel, tanulmányi versenyekről, sportversenyekről, és hasonlókról. Mindegyik az első helyezettnek szólt. A legkiemelkedőbb helyen pedig egy díszoklevél volt, bekeretezve. 'Díszoklevél Dominic Dorseynak, a kollégium legrendesebb, legjólneveltebb lakójának'
   "Aha... Értem." Ana beijedt, semmi szüksége nem volt stréberekre. Főleg nem a szomszédban.
"Londonban gyakran jártál ilyen bulikra, ahogy te nevezted?"
"Igen. Bár a szüleim legtöbbször nem engedtek el."
"Megszöktél?" Kérdezte Dominic meglepődve.
"Aha. Az ablakon át. Épp szobafogságban voltam." Rántotta meg egyszerűen vállát, egy önelégült mosolyjal arcán. "Mindig megérte. Jó bulik voltak. Sok piával."
"Ki lógtál az ablakon? Amikor éppen szobafogságban voltál? És többször is?" A fiú teljesen lesokkolódott.
"Pontosan. Három alkalommal. Ezért költöztünk el. Muterom szerint rossz társaságba kerültem és az miatt."
"Igen, ezt én is valószínűnek tartom."
Ana válaszul csak hanyagul megrántotta a vállát, és unottan elővette a telefonját, és azt kezdte unottan nyomkodni. Nem volt szüksége Mr. Dominic AKoliLegnagyobbStérberje további oltására.
"Egy igazi rosszkislány költözött a szomszédba." Nevetett fel a srác. "Kár érte. Ha olyan lennél mint én, már megkértelek volna, hogy legyél a barátnőm."
Anaban megcsillant valami apró remény. De a bunkó stílus azonnal elnyomta. Eltette a mobilját, és flegmán belekezdett mondandójába.
"Olyan mint te? Stréber, a tanárok kedvence... Kell még sorolnom?"

"Te ilyennek tartasz engem?" Förmedt rá.
"Mert ilyen vagy." Válaszolta a lány reflexből. 

Dominic hirtelen felállt, és az ajtóhoz lépve kinyitotta azt.
"Most választhatsz. Vagy megváltozol, és normális leszel, mint minden lakó, vagy ahol bejöttél az épületbe, ott távozhatsz is."
Ana eltöprengett. Ő igazából nem ilyen. Tényleg csak a régi barátai miatt volt ilyen, hogy elfogadják. Dominicnak igaza van.
"Rendben, igazad van." Sóhajtott. "Megváltozom."
   Dominic ismét elmosolyodott, és becsukta az ajtót. Lassan odalépkedett a kanapéhoz, amin Ana ült. A lány értetlenül nézett rá, de ő is elmosolyodott.
Pillanatokkal később, a fiú lágyan megcsókolta a lányt. A csók mindkettőjükben olyan érzéseket kelltett, amiket nehéz megmagyarázni.
   Ana Peterson már 6 hónapja a gimnázium tanulója, és szintén 6 hónapja alkot egy párt Dominic Dorseyval.  4 hónapja kapta meg 'A kollégium (egyik) legrendesebb, legjólneveltebb lakójának' járó díszoklevelet.
   Mert ha egy rossz lány megismer egy jó fiút, és beleszeret, a végén ő is jó lány lesz...  

Feltámadás - novella

Életem első novellája, ami elég rövidkére sikerült. 

Feltámadás

Mindigis imádtam a parton lenni, a víz fölé nyúló sziklaormokon ülni és csupán a horizontot bámulni. Tudtam, hogy veszélyes, és még milyen béna is vagyok, de nem érdekelt. Minden délután ott ültem, ahogy azon a tavaszi délutánon is.

   Péntek volt - pontosabban Nagypéntek - vasárnap húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. Csak ültem a kissé nyirkos sziklán és hallgattam, ahogy a szilaj hullámok az alattam lévő falhoz csapódnak. 

   Az idő szomorkás volt, az eget felhők borították, a szél megmozgatta a fák rügyes ágait.  Hirtelen rossz érzésem lett, ahogy néhány varjú repült el felettem hangos károgással. 

   Felálltam, hogy hazasiessek, mielőtt elered az eső. A szilárdabb talajra akartam lépni, amikor megcsúsztam, elvesztettem egyensúlyom, és csak zuhantam. Zuhantam, míg hangos csattanással a hideg vízbe nem érkeztem...

   Egy erős kezet éreztem meg a térdhajlatomban, egy másikat pedig a tarkomón. Az erős kezek szilárd talajra fektettek. Köhintettem párat, aztán hirtelen ismét oxigén áramolt a tüdőmbe. Nagynehezen kinyitottam a szemeimet. Egy húsz év körüli srácot láttam.

  - Jól vagy? - kérdezte. Szőkésbarna tincsei kócosak, és nedvesek voltak. Teljesen elvesztem csillogó égszínkék szemeiben, így észre sem vettem a két hatalmas, hófehér tollakkal borított angyalszárnyat, melyek valószínűleg megmentőmhöz tartoztak. - Minden rendben?

- Azt... Azt hiszem igen. Te mentettél meg? 

   Nem válaszolt, csak mosolyogva kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Elfogadtam jobbját, és talpra álltam. Semmim sem fájt, ruháim és hajam szárazak voltak - mintha nem is estem volna a tengerbe. Úgy éreztem magam, mint aki feltámadt, vagy újra éledt. 

   Ismét a megmentőm felé fordultam, hogy megköszönjem neki, de seholsem találtam. 

- Hát itt vagy! - hallottam meg édesanyám hangját. Pillanatokkal később ölelésébe vont. - Már kezdtünk a legrosszabbra gondolni...

- Miért...? Meddig voltam távol?

- 3 napig. Ma húsvét vasárnap van, a "feltámadás ünnepe".