Igen, rég volt október, és igen, megint bűntudatom van - holott igazából nincsenek állandó olvasóim. Mindenesetre most hoztam egy novella részletecskét, ami így elindult, és csak eddig jutott. Az alaptörténetet meghagytam, és egy másik - éppen készülő novellában - írom meg. Szóval, olvassátok kicsattanó örömmel.:3 Tudom, eléggé egybe folyik, de nem volt kedvem túlzottan tagolni.
Jó olvasást!
-
Ha kijutok, mindent publikálni fogok.
Ki fogok jutni.
Meg fogok gyógyulni.
Muszáj.
Másfél hónapja vagyok itt, és hogy őszinte legyek, semmi sem változott. Persze azt leszámítva, hogy naponta féltucat különböző gyógyszert tömnek belém. Mintha bármit is segítene.
A legnagyobb eredménye ennek a helynek az, hogy nem hagyják, hogy bántsam magam. Ennyi.
Félreértés ne essék, a mátraligeti tébolydánál - mióta Lipótmező bezárta kapuit - jobbat az országban nem találunk. Persze ez nem valami elmegyógyintézet, csupán szeretem kicsit eltúlozni. Ez inkább amolyan rehabilitációs központ, vagy nem is tudom minek nevezzem. Festői környezetben, a Mátra egy szelíd völgyében, a külvilágtól elzárva bármilyen elmebajból kigyógyul az ember. Legalábbis az orvosok szerint. Eddigi tapasztalataim ezt nem támasztják alá. De gyerek még az idő! A kedves doktorbácsi, aki beutalt ide, azt súgta a szüleimnek, legalább két-három évig itt leszek; persze, ő azt hitte én ezt nem hallom. Szóval két év, még a legoptimistább becsléssel is. Másfél hónap elteltével így még érthető is a fejlődés hiánya.
- Vincze Panna, 18 éves, másfél hónapja van nálunk. Krónikus depresszió, skizofrénia gyanúja; a tesztek még elemzés alatt. - ez volnék én. Rövid kis jellemzésem az egyik doki hadarja el, egy feltehetően új nővérnek. Fiatal, valószínűleg frissen végzett. Lelkesen jegyzetel, majd felpillant, és kedvesen rám mosolyog. Válaszul csak a szokásos kifejezéstelen arcommal bámulok rá.
- Rendben. - szólal meg újra a férfi. - Sietek, szóval gyorsan elmondom, aztán megyek a dolgomra. Hétfőn jön az új páciens, Rácz Domokos, 19 éves, még pontosan nem tudjuk mi a baja. Maga idejének túlnyomó részében kettejük között fog ingázni. Nyugodjon meg, Domokos itt lesz a szomszéd szobában.
Új páciens a szomszédban. Ráadásul még korombeli is. Végre nem negyvenes nők, akik beleőrültek abba, hogy nem kellenek egy férfinak sem - túl sok ilyen van. Büszke vagyok magamra, hogy én nem leszek olyan, mint ők. Nekem sikerült sokkal előbb megőrülnöm.
Éjjeli szekrényemen heverő noteszem után kapok, és néhány sort körmölök a megkezdett történethez.
"Hányan röhöghetnek még egy szerencsétlen, 16 éves lányon, aki bele mert szeretni elsőévesként egy végzős srácba, anélkül, hogy különösebben megismerte volna. Akkor tökéletesnek tűnt, miért akartam volna jobban megismerni?"
Hirtelen megakadok. Nem kéne ezt írnom. Nem szabadna róla írnom. Egyáltalán gondolnom sem kéne rá. Végül is, részben miatta vagyok itt.
Francba, francba, francba.
- Panna! - jelenik meg újra az előző nővér. - Az előbb nem tudtam bemutatkozni. A nevem Lilla, és mint azt hallottad a doktorúrtól, közted, és Domokos között fogok ingázni. Mármint, a doktor úr szerint sokszor lesztek majd együtt, így nem lesz nehéz dolgom.
- Miért? - kérdezem rekedtes hangomon. Így jár az, aki alig beszél.
- Mármint mire gondolsz?
- Miért leszek vele sokat? - milyen rég mondtam ki ilyen hosszú mondatot.
- Nos, tanulmányok bizonyítják, hogy a tinédzsereknek nagyon fontos a kortársak jelenléte, és az intézmény doktorai úgy gondolják, mindkettőtöknek sokat segítene, ha együtt töltenétek némi időt, tekintve, hogy kortársak vagytok.
- Lilla, gyere kérlek. - jelenik meg egy másik nővér. - Megjött az új beteg.
- Nem hétfőre vártuk?
- Előbb jött. Siess. - azzal eltűnnek mindketten. Itt van. Itt van a srác, akivel időm egy részét tölteni fogom. Miért? Miért nem kérdeztek meg erről engem is? Én éppenséggel tökéletesen megvagyok a kötelező, rám erőltetett társaság nélkül is. Vajon szegény srác tud erről? Vagy majd egyszer csak összeterelnek minket, és közlik vele, hogy Nézd, ezzel az őrülttel kell lenned napi x órában. Nem lennék a helyében.
Jó szokásomhoz híven az udvaron álló fát kezdem bámulni. Fogalmam sincs ez melyik elmebajomból következik, de egyszerűen lenyugtat, ha csak úgy szimplán bámulok ki a fejemből, és igyekszem nem gondolkodni. Ez általában sikerülni szokott. Csak bámulom ezt az öreg tölgyet, és minden más megszűnik létezni. Olyan ez, mintha meditálnék, vagy nem is tudom. Az elmém kitisztul, aztán megtelik pozitív gondolatokkal. Ilyenkor mindig elhiszem, hogy teljesen ép az elmém. Hogy teljesen normális vagyok. Vagy, ha nem is vagyok az, meg fogok gyógyulni. Képes vagyok rá. Meg fogok gyógyulni. Muszáj.
Sokáig elvagyok a fával - legalább másfél órán keresztül. Fontos elfoglaltságom az ebéd szakítja meg. Nem tudom máshol ez hogy megy, de nálunk, ahol a legtöbb beteg nem közveszélyes, és még kimondottan önveszélyes sem, összeterelnek minket egy hatalmas ebédlőbe, hogy könnyebb legyen minket szem előtt tartani. Minden nap, pontban délben megszólal egy kis harang, amiből mi tudjuk, hogy le kell mennünk enni. Persze nem vagyunk ennyire önállóak; muszáj lemennünk, szó sem lehet arról, hogy kihagyunk egy étkezést. Párszor már próbálkoztam vele, de egyszer sem jött be.
- Panna! Sajnálom, hogy el kellett rohannom. - lep meg Lilla már a folyosón. - Csak tudod, Domokos előbb jött, mint vártuk. Ebéd után már lesz is alkalmatok megismerni egymást. Na, nem kell félni, jófejnek tűnik.
Mintha ez annyira megnyugtatna. Már komolyan előre sajnálom a srácot, hogy velem kell lennie. Őszintén, borzasztó társaság vagyok. Általában egy szót sem szólok, csak bámulok ki a fejemből. A gondolataim mindig a fejemben maradnak; maximum a noteszembe írom le őket. Másfél hónap alatt teleírtam a füzet háromnegyedét. Ha így folytatom, mire kikerülök, egy 28 kötetes sorozatot is kiadhatok Egy őrült agymenései - avagy ilyen életet akarok címmel. Hm, ez nem is rossz ötlet.
Ahogy azt kedves új nővérkénk is mondta, ebéd után egy röpke pihenésnyi időt hagyva átterelnek a társalgóba. Ez egyébként a szobám után a kedvenc helyem az épületben. Egy apró szoba, hatalmas ablakokkal, még annál is nagyobb könyvespolcokkal, és egy zongorával. Bár játszani nem tudok rajta, de imádom azt a zongorát. Főleg ha más játszik rajta, végképp, ha valaki olyan tehetségesen, mint most.
Félénken lépek a helyiségbe, a zongoránál egy nagyjából velem egyidős srác ül, és teljesen elmerülve egy Chopin nocturne-t játszik. Eszem ágában sincs megzavarni, hiszen ez az egyik kedvencem. Némán a zongora mellett álló kanapéra ülök, kezemben maradt noteszem magam mellé dobom, és úgy hallgatom játékát. Hát ő lenne Domokos. Kihasználom amíg játszik, és alaposan szemügyre veszem. Bár ül, de valószínűleg magasabb nálam. Közepes testalkat, kékeszöld szemek - melyeket időről időre lehuny -, túrnivaló, barna haj. Mintha csak álmaimból sétált volna elő, ez a srác ránézésre maga a tökéletesség.
Ki fogok jutni.
Meg fogok gyógyulni.
Muszáj.
Másfél hónapja vagyok itt, és hogy őszinte legyek, semmi sem változott. Persze azt leszámítva, hogy naponta féltucat különböző gyógyszert tömnek belém. Mintha bármit is segítene.
A legnagyobb eredménye ennek a helynek az, hogy nem hagyják, hogy bántsam magam. Ennyi.
Félreértés ne essék, a mátraligeti tébolydánál - mióta Lipótmező bezárta kapuit - jobbat az országban nem találunk. Persze ez nem valami elmegyógyintézet, csupán szeretem kicsit eltúlozni. Ez inkább amolyan rehabilitációs központ, vagy nem is tudom minek nevezzem. Festői környezetben, a Mátra egy szelíd völgyében, a külvilágtól elzárva bármilyen elmebajból kigyógyul az ember. Legalábbis az orvosok szerint. Eddigi tapasztalataim ezt nem támasztják alá. De gyerek még az idő! A kedves doktorbácsi, aki beutalt ide, azt súgta a szüleimnek, legalább két-három évig itt leszek; persze, ő azt hitte én ezt nem hallom. Szóval két év, még a legoptimistább becsléssel is. Másfél hónap elteltével így még érthető is a fejlődés hiánya.
- Vincze Panna, 18 éves, másfél hónapja van nálunk. Krónikus depresszió, skizofrénia gyanúja; a tesztek még elemzés alatt. - ez volnék én. Rövid kis jellemzésem az egyik doki hadarja el, egy feltehetően új nővérnek. Fiatal, valószínűleg frissen végzett. Lelkesen jegyzetel, majd felpillant, és kedvesen rám mosolyog. Válaszul csak a szokásos kifejezéstelen arcommal bámulok rá.
- Rendben. - szólal meg újra a férfi. - Sietek, szóval gyorsan elmondom, aztán megyek a dolgomra. Hétfőn jön az új páciens, Rácz Domokos, 19 éves, még pontosan nem tudjuk mi a baja. Maga idejének túlnyomó részében kettejük között fog ingázni. Nyugodjon meg, Domokos itt lesz a szomszéd szobában.
Új páciens a szomszédban. Ráadásul még korombeli is. Végre nem negyvenes nők, akik beleőrültek abba, hogy nem kellenek egy férfinak sem - túl sok ilyen van. Büszke vagyok magamra, hogy én nem leszek olyan, mint ők. Nekem sikerült sokkal előbb megőrülnöm.
Éjjeli szekrényemen heverő noteszem után kapok, és néhány sort körmölök a megkezdett történethez.
"Hányan röhöghetnek még egy szerencsétlen, 16 éves lányon, aki bele mert szeretni elsőévesként egy végzős srácba, anélkül, hogy különösebben megismerte volna. Akkor tökéletesnek tűnt, miért akartam volna jobban megismerni?"
Hirtelen megakadok. Nem kéne ezt írnom. Nem szabadna róla írnom. Egyáltalán gondolnom sem kéne rá. Végül is, részben miatta vagyok itt.
Francba, francba, francba.
- Panna! - jelenik meg újra az előző nővér. - Az előbb nem tudtam bemutatkozni. A nevem Lilla, és mint azt hallottad a doktorúrtól, közted, és Domokos között fogok ingázni. Mármint, a doktor úr szerint sokszor lesztek majd együtt, így nem lesz nehéz dolgom.
- Miért? - kérdezem rekedtes hangomon. Így jár az, aki alig beszél.
- Mármint mire gondolsz?
- Miért leszek vele sokat? - milyen rég mondtam ki ilyen hosszú mondatot.
- Nos, tanulmányok bizonyítják, hogy a tinédzsereknek nagyon fontos a kortársak jelenléte, és az intézmény doktorai úgy gondolják, mindkettőtöknek sokat segítene, ha együtt töltenétek némi időt, tekintve, hogy kortársak vagytok.
- Lilla, gyere kérlek. - jelenik meg egy másik nővér. - Megjött az új beteg.
- Nem hétfőre vártuk?
- Előbb jött. Siess. - azzal eltűnnek mindketten. Itt van. Itt van a srác, akivel időm egy részét tölteni fogom. Miért? Miért nem kérdeztek meg erről engem is? Én éppenséggel tökéletesen megvagyok a kötelező, rám erőltetett társaság nélkül is. Vajon szegény srác tud erről? Vagy majd egyszer csak összeterelnek minket, és közlik vele, hogy Nézd, ezzel az őrülttel kell lenned napi x órában. Nem lennék a helyében.
Jó szokásomhoz híven az udvaron álló fát kezdem bámulni. Fogalmam sincs ez melyik elmebajomból következik, de egyszerűen lenyugtat, ha csak úgy szimplán bámulok ki a fejemből, és igyekszem nem gondolkodni. Ez általában sikerülni szokott. Csak bámulom ezt az öreg tölgyet, és minden más megszűnik létezni. Olyan ez, mintha meditálnék, vagy nem is tudom. Az elmém kitisztul, aztán megtelik pozitív gondolatokkal. Ilyenkor mindig elhiszem, hogy teljesen ép az elmém. Hogy teljesen normális vagyok. Vagy, ha nem is vagyok az, meg fogok gyógyulni. Képes vagyok rá. Meg fogok gyógyulni. Muszáj.
Sokáig elvagyok a fával - legalább másfél órán keresztül. Fontos elfoglaltságom az ebéd szakítja meg. Nem tudom máshol ez hogy megy, de nálunk, ahol a legtöbb beteg nem közveszélyes, és még kimondottan önveszélyes sem, összeterelnek minket egy hatalmas ebédlőbe, hogy könnyebb legyen minket szem előtt tartani. Minden nap, pontban délben megszólal egy kis harang, amiből mi tudjuk, hogy le kell mennünk enni. Persze nem vagyunk ennyire önállóak; muszáj lemennünk, szó sem lehet arról, hogy kihagyunk egy étkezést. Párszor már próbálkoztam vele, de egyszer sem jött be.
- Panna! Sajnálom, hogy el kellett rohannom. - lep meg Lilla már a folyosón. - Csak tudod, Domokos előbb jött, mint vártuk. Ebéd után már lesz is alkalmatok megismerni egymást. Na, nem kell félni, jófejnek tűnik.
Mintha ez annyira megnyugtatna. Már komolyan előre sajnálom a srácot, hogy velem kell lennie. Őszintén, borzasztó társaság vagyok. Általában egy szót sem szólok, csak bámulok ki a fejemből. A gondolataim mindig a fejemben maradnak; maximum a noteszembe írom le őket. Másfél hónap alatt teleírtam a füzet háromnegyedét. Ha így folytatom, mire kikerülök, egy 28 kötetes sorozatot is kiadhatok Egy őrült agymenései - avagy ilyen életet akarok címmel. Hm, ez nem is rossz ötlet.
Ahogy azt kedves új nővérkénk is mondta, ebéd után egy röpke pihenésnyi időt hagyva átterelnek a társalgóba. Ez egyébként a szobám után a kedvenc helyem az épületben. Egy apró szoba, hatalmas ablakokkal, még annál is nagyobb könyvespolcokkal, és egy zongorával. Bár játszani nem tudok rajta, de imádom azt a zongorát. Főleg ha más játszik rajta, végképp, ha valaki olyan tehetségesen, mint most.
Félénken lépek a helyiségbe, a zongoránál egy nagyjából velem egyidős srác ül, és teljesen elmerülve egy Chopin nocturne-t játszik. Eszem ágában sincs megzavarni, hiszen ez az egyik kedvencem. Némán a zongora mellett álló kanapéra ülök, kezemben maradt noteszem magam mellé dobom, és úgy hallgatom játékát. Hát ő lenne Domokos. Kihasználom amíg játszik, és alaposan szemügyre veszem. Bár ül, de valószínűleg magasabb nálam. Közepes testalkat, kékeszöld szemek - melyeket időről időre lehuny -, túrnivaló, barna haj. Mintha csak álmaimból sétált volna elő, ez a srác ránézésre maga a tökéletesség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése